Jim Jarmusch

Szintén zenész

„Sokkal kényelmesebben érzem magam zenészek közt” – vallotta a kócos rendező, s tartja a szavát, hisz, ha csak teheti, velük forgat.

Jim Jarmusch kezdő filmesként itt szívta magába a legfontosabb inspirációkat, rengeteget lógott a CBGB klubban és a Max’s Kansas Cityben. Ezek voltak A Klubok, itt mozogtak azok az alkotók, kik magasról tettek a hivatalos művészetekre, kik mélyen megvetették a koszos lábú, fűtől bamba virággyerekeket és az öncélú dobszólókat, kik letisztult formák által kommunikálták az üzenetet - Velvet Underground, Television, Patti Smith Group, Teenage Jesus and the Jerks, Ramones, no persze Andy Warhol, s még megannyi kiválóság. Jarmusch pedig benne volt a dolgok sűrűjében. A New York-i underground scene olyan attitűddel töltötte fel a fiatal rendezőt, amely a mai napig meghatározza alkotói habitusát, tetten érhető minden filmkockában, amely az ő keze munkáját dicséri.
Jarmusch beleszeretett a zenészekbe: felfedezte, hogy érzékenységük és őszinteségük példátlan kincs egy filmes számára, mert hitelessé teszi a figurákat és a történetet, minden körülmények közt a föld közelében tartja a fikciót, valósággá nemesíti a szürrealitást. „Sokkal kényelmesebben érzem magam zenészek közt” – vallotta a kócos rendező, s tartja a szavát, hisz, ha csak teheti, velük forgat.

Alig volt még harmatos direktorjelölt, mikor összekarambolozott egy nyúlánk fickóval, ki a Lounge Lizards nevű fake-jazz zenekar vezetőjeként boldogult, hol több, hol kevesebb sikerrel. Barátság szövődött köztük, a kölcsönös szimpátia pedig évtizedes munkakapcsolattá fajult. A nagy közösködés Jarmusch vizsgafilmjében (Pernament Vacation, 1980) vette kezdetét, majd a direktor olyannyira megkedvelte a hipster-ikon fejét és muzsikáját, hogy következő filmjét már egy az egyben reá építette. A Florida, a paradicsom (Stranger than Paradise, 1984) éppen annyira Lurie, mint Jarmusch: próbálja meg a kedves olvasó másvalakivel helyettesíteni ezt a langaléta fickót, meglátja, mennyire lehetetlen cselendzs. John Lurie nem csereszabatos, miként a női főszereplő, Bálint Eszter sem pótolható – persze ő is muzsikusként került a mozgóképbe.

A Florida, a paradicsom éppen annyira Lurie, mint Jarmusch John Lurie

Az 1986-ban bemutatott Törvénytől sújtva nemkülönben zenészek főszereplésével készült, a már kipróbált John Lurie mellé beérkezett Tom Waits, ők ketten pedig oly kiváló párost alkottak, amely könnyedén betolta a filmet a célvonalig, így történt, my friend, my friend. A madárijesztőhöz hasonlatos küllemű katasztrófatrubadúr korábban is kacérkodott a színjátszással (pl. Francis Ford Coppola a Kívülállókban, illetve a Rablóhalban is játszatta kicsinyt, valószínű, hogy nem a szépsége okán, merthogy az nemigen vagyon neki), de Jarmusch nagy merészen nem holmi supporting actor-ként, hanem legfőbb főszereplőként vette lajstromba, egyenest a stáblista élére emelte. Akinek van szeme, láthatta és láthatja, mily kiváló döntést hozott. Persze a Törvénytől sújtva eredeti hanganyagát ismételten Lurie szerezte, Tom Waits pedig dalokat adott hozzá, disszonáns, lidérces aligátorballadákat, amelyek vezérfonalként szolgálnak a szereplők számára, s narrátorként igazgatják a nézőt.

A következő film újfent délre tartott. A Mystery Train a rockabilly aranykorához lett címezve, abból merít és benne oldódik fel: a mozi egy korai Elvis dal címét viseli, cselekménye Memphisben játszódik, ahová a Carl Perkins (zenész, a rockabilly megteremtője és atyaúristene, elég annyi hozzá, hogy ő szerezte a Blue Suede Shoes c. örökbecsűt, 1998-ban hunyt el) iránti fanatikus rajongás csábítja a japán szerelmespárt. Persze, miként Jarmusch filmjeiben ez megszokott, a főszereplők végül idegenként, elveszve bolyonganak álmaik városában - hiába, bishomenből soha nem válik jó hillbilly, a Mitsuko név nem rímel a Betty Page-re, 1989 bajosan csatolható 1957-hez, a rockabilly kultúra pedig úgy tűnt tova az idő sodrásával, miként az amerikai álom maga.
A Mystery Train zenéje kisebb részben klasszikus dalokból áll (Elvis, Otis Redding, plusz egyéb, jól válogatott, ma is vállalható darabok), nagyobb részben ismételten John Lurie munkája. A színészgárda ezúttal mellőzte a megszokott arcokat, de sebaj, hisz jöttek újak: Mississippi horror-blues feltalálójaként respektált Screamin’ Jay Hawkins (kinek I put a spell on you című dala át meg átszőtte a Florida, a paradicsom dramaturgiai szerkezetét) alakítása minimum feledhetetlen, Joe Strummer (Clash) pedig Elvis-parafrázisként jelenik meg a vásznon (sajnos, ma már egyikőjük sincs köztünk).

A Tom Waits-szel való nagy haverkodás odáig fajult, hogy titkos társaságot alapítottak, amely a Sons of Lee Marvin nevet kapta.

Eddig tartott ki Jarmusch és Lurie munkakapcsolata: az Éjszaka a Földön(Night on Earth, 1991) zenéjét már a Tom Waits-Kathleen Brennan duó jegyezte (Brennan korábban is kollaborált a Waits-szel, a Big Time címet viselő, hátborzongatóan csodaszép koncertfilm írói kreditjét birtokolja, jelentsen ez akármit is). Figyelemre méltó tény, hogy a transzkontinentális taxikaland zenéje olyannyira megáll a saját lábán, hogy nem original soundtrack minőségben jelent meg, de teljes értékű Tom Waits sorlemezként került kereskedelmi forgalomba (Night on Earth, 1992). A hipster-ikonnak tehát mennie kellett. Jim Jarmusch úgy érezhette, megfáradt a kölcsönhatás, jobb lesz újítani, de ha a direktor ’80-’91 között forgatott filmjeit vesszük górcső alá, úgy John Lurie és Tom Waits színészi jelenléte/zenéje a filmes struktúra fontos teherviselő eleme, a méltán híres Apostol zenekar világraszóló baromságát idézve, ők lennének a vasbetonból öntött csolidzsókerek. (Érdekes, ha nem is túl fontos, hogy a Tom Waits-szel való nagy haverkodás odáig fajult, hogy titkos társaságot alapítottak, amely a Sons of Lee Marvin nevet kapta.)

A főszerepet játszó Johnny Depp eredetileg gitárosként próbált érvényesülni (merő véletlenségből vált színésszé) Jim Jarmusch: Dead man

Már a katalógus első fele is telve vagyon impozáns bejegyzésekkel, a csoda azonban csak ezután következett. Annak neve: Dead man (1995). Ha zene és kép szerves egységéről beszélünk, úgy ez lenne az all time etalon, a tökéletes alkotás, a filmtörténeti pillanat. Jarmusch eleve Neil Young zenéjére komponálta a mozit (a veterán rockzenész After the Goldrush lemeze már pusztán címével is rímel a Halott ember konceptjére), régi dalokból kiemelt instrumentális részeket vágott be a mozi nyers változatához, és hihetetlen érzékkel nyúlt bele a tutiba. „Már a projekt legelején is azt akartam, hogy Neil Young írjon zenét a filmhez, de sohasem voltam benne biztos, hogy ez meg is fog történni. Mikor Neil végül megnézte a film munkakópiáját, és beleegyezett, hogy megírja, eksztázisba estem.” Jó oka volt rá: az adott körülmények közt a legjózanabb direktor is eszét vesztette volna az örömtől, a Halott ember ugyanis Young zenéje nélkül fele ennyit sem érne. „Amit ő adott hozzá, teljesen új szintre emelte a filmet” – ismerte el Jarmusch, aki saját bevallása szerint is büszke rá, hogy ily mélyen megihlette a csupa lélek és szív muzsikust. A Halott embert Neil Young hipnotikus erejű, delejes játéka teszi azzá, ami: végtelen, sötét és mély, kiismerhetetlen óceán. Mindemellett közel jelentéktelen aprósággá züllik, hogy a főszerepet játszó Johnny Depp eredetileg gitárosként próbált érvényesülni (merő véletlenségből vált színésszé), hogy - a Cigarettes and Coffee harmadik részében Tom Waits oldalán szerepeltetett - Iggy Pop jelentős szerepet vállalt a filmben, vagy hogy az egyik mellékutcában Gibby Haynes, a Butthole Surfers frontembere késztet lőfegyver bevonásával orális szexre egy kevésbé túlfűtött nőszemélyt. Mindez csupa mellékszál és porhintés. A Halott ember esetében Neil Young lidércesen zúgó Gretsch gitárja: minden. Általa zakatol a vonat, lélegzik a csend, visszhangzik a távolság, dermed holttá a táj. Varázslattal egyenértékű mestermű született. (Ráadásul a film hanganyagát tartalmazó cd kivitelezése is pazar.)
Sajnos mindez kevésbé mondható el a Year of the Horse (1997) című kvázi-koncertfilmről. A Dead man bemutatója után Jarmusch kamerát ragadott és végigkísérte a Crazy Horse 1996-os turnéját, így rótta le tartozását és mutatta ki tiszteletét. A rendező olyasféle koncepcióval láthatott munkához, mint amely a Halott ember hanganyagának készítése során Neil Young kezét igazgatta: jelen lenni, spontán módon reagálni, kerülni a kimódolt gesztusokat, egyszerűségre törekedni. A Year of the Horse mégsem több mint tétova, félig-meddig bevégzett kísérlet: Jarmusch-t lebéníthatta a nagy respekt, így meglehetősen sután téblábolt Neil Young és a Crazy Horse világában, a filmet nézvén gyorsan kiderül, hogy a vén bölények által járt préri bizony nem az ő otthona.

„Mindig is úgy gondoltam, hogy a Sex Pistols és a Ramones nagyon, nagyon fontosak, mert levetkőztették a dolgokat." (Jim Jarmusch)

A Szellemkutya (Ghost Dog: Way of the Samurai, 1999) készítése során Jarmusch ismét elővette a bevált metódust, mikor a Wu-Tang Clan szétszívott fejű rémnégerét, RZA-t kereste fel és kérte meg, hogy zeneszerzőként járuljon hozzá a mozihoz. A multiplatina státuszt élvező sztár akár bele is bukhatott volna a feladatba, de mégsem: a modernkori szamuráj-Don Quixote történet alá kevert gangsta hip-hop kiválóan kooperál a képpel. Az urbánus környezethez, a film belső ritmusához más sem illik, mint ez a belassult downtempo, hisz Jarmusch amúgy sem egy idegbeteg iramot diktáló direktor, nem állna neki jól a rengeteg beat per minute. Megérte annyit vacakolni a DAT-kazettákkal, jó lemez született, Forest Whitaker nagy megelégedettségére: az általa megformált feka bushi örömmel pakolhatta RZA felvételeit a lopott kocsikban lelt csicsás hifikbe.

„Mindig is úgy gondoltam, hogy a Sex Pistols és a Ramones nagyon, nagyon fontosak, mert levetkőztették a dolgokat. A Dogma ’95 sokkal tartozik a punk rock névvel illetett zenének, annak egyszerűségéért.” – nyilatkozta a rendező. Jarmusch-nak is akad éppen egy vaskos számlája, hisz zenészek mutatták meg neki, mily nagy hatalom a minimalizmus, hogy kell tisztán, egyszerűen fogalmazni, koncentrált támadást indítani a szív és az agy ellen, miként lehet jól sáfárkodni a hangok közti szünetekkel.

Jim Jarmusch víziói zene és zenészek által bontakoznak ki. A CBGB klubból indult direktor oly messzire jutott ezen az úton, hogy nyugodt szívvel rá lehetne bízni egy Hank Williams biográfiát, rendezze meg, mondjuk, a Halott ember modorában – ha már a Robert Johnson életét feldolgozó film dirigálására aljas módon nem őt kérték fel.