A köd

Hullámsír

Bemutató: 2006. január 26.

Annak ellenére, hogy mindenféle rimékelésnek ellene vagyok, egy igazán tehetséges filmes ki tudta volna javítani az eredeti film kevés hibáját. A történet egyszerű, de nagyon erős: az apró, keleti parti kikötőváros, Antonio Bay megalakulásának századik évfordulóját ünnepli. A hangulat épp kellően könnyes, csak az a fránya, sűrű köd ne kavarogna egyre megállíthatatlanabbul az óceán felől Antonio Bay felé! A lakosok közül néhányan rájönnek, hogy a helység alapító atyái egy hajórakomány gazdag leprás halálát okozták annak idején, és a tőlük rabolt pénzből rakták le a település alapjait, a köd pedig a holtak bosszúra szomjas, kampóskezű, világító szemű és bőrgyógyászati szempontból meglehetős kívánni valókat maguk mögött hagyó lelkeit rejti.

Csakhogy Rupert Wainwright rendező és Cooper Layne forgatókönyvíró nem „tehetséges filmesek”: mindent, ami szép és jó volt Carpenter klasszikusában, kidobáltak az ablakon; a 2005-ös változat olyan, mintha az alkotók az eredeti film antitézisét szerették volna elkészíteni. De hát mit is várhatna az ember: ők olyan örökérvényű, felejthetetlen mozikat tudhatnak maguk mögött, mint a Stigmata vagy a The Core. Agyő lefojtott, mégis sistergős hangulat, karakterfejlődés és zseniális időzítés – van helyettük… ja hoppá, nincs helyettük semmi! Nem csoda hogy az amerikai bemutató előtt egyetlen sajtóvetítést sem tartottak, ugyanis ez a 2005-ös Köd messze az egyik legrosszabb film, amit az utóbbi pár évben láttam (talán még a tavalyi Boogeyman veheti fel vele a versenyt e kétes kategóriában.)

Beomlik a narratív kupola Selma Blair és Cole Heppell

Carpenternek – többek között – színészei kiválasztásához is nagy tehetsége volt (a múlt idő indokolt, az utóbbi tizenöt évben készült filmjei erősen bűzlenek). Tom Atkins és Adrienne Barbeau helyett most Tom Welling és Maggie Grace pucsít, két olyan, fogpasztareklámból szalajtott anti-színész, hogy a tehetségük helye szinte vákuumot képez a vásznon. Selma Blair vonzerejét amúgy sem értettem sosem, a jobb sorsra érdemes Rade Serbedzija pedig csak a becsvágyára és az ügynökére vethet, hogy már megint sikerült hülyét csinálnia magából. A fekete comic relief pedig… áááááááá, szégyenleném magam, ha egyáltalán írnék róla! Mit tettek a Köddel, úristen!

Az igazi bűnösök a fentebb már emlegetett páros, Wainwright és Layne. Aki látta, annak a Stigmatából már nyilvánvalóvá kellett hogy váljon, a rendező képtelen a legkevesebb feszültség keltésére is. Egész egyszerűen olyan emberről van szó, akinek halvány lila gőze nincs arról, hogyan kell a legegyszerűbb horroros fogásokat alkalmazni. Persze egy ennyire erőtlen, nevetséges forgatókönyvből még Hitchcock sem tudott volna emlékezeteset kihozni: Layne kis világából száműzték a logikát és a józan észt. Klisét halmoz klisére, míg végül – sőt már az elején – beomlik a narratív kupola: egy abszurd, idegesítő, fájdalmasan buta történetnek lehetünk szemtanúi, aminek semmi köze sincs a horrorhoz. Bár abszurd agyalágyultságában mesteri.

Fél óra sok belőle, nem hogy száz perc.

A 100 évvel ezelőtt zátonyra futtatott hajó leprásai föltámadnak a hullámsírból, hogy bosszút álljanak a dédunokákon. A Carpenter-klasszikus fölösleges újrája.

Valami mindig biztosan ott bujkál a sötétben: maga a sötét. Egy isten háta mögötti óceánparti kisvárosban, a sűrű ködön túl felismerhetetlen gonosz erő terrorizálja a helybelieket. A környéken még élnek azok, akik segíthetnének kideríteni, ki az és mit akar, hiszen a legöregebbek talán emlékeznek nagyszüleik történetére: pont száz évvel ezelőtt a partiak szándékosan úgy irányítottak egy hajót, hogy az zátonyra fusson. A város lakói meg sem próbáltak segíteni a segítségért könyörgő utasoknak - csupa leprásnak.

A hullámsír azonban megnyílt, a rég halott hajósok visszatérnek, hogy a köd mögül bosszút álljanak a városon. Ha gyilkosaikkal már nem tudnak leszámolni, legalább a dédunokáikat meg akarják kínozni.

A várost körülzárja az áthatolhatatlan köd, és kezdődhet a leszámolás.