A testőr

Az idő urai

Bemutató: 2006. augusztus 17.

Az összes geriátriai poént megpróbálva elkerülni: tizenhárom évvel ezelőtt (részemről tizenhárom évnyi tapasztalattal könnyebben), mikor a szívbajos Clint Eastwood, zihálva, de egymaga megmentette az amerikai elnököt (pont úgy, mint jelen esetben Michael Douglas, szupertestőr volt az istenadta), na szóval már akkor rezgett a hihetőség papírvékonyságú léce (balsafa?). Csakhogy Eastwood és Douglas között a különbség óriási: míg előbbi egyetlen önkéntelen arcrángásával fejezetnyi érzelmet képes kommunikálni, addig Douglas, ha megszakad sem lesz több a San Francisco utcáin-nak csodamód kiöregedett újoncából, ráadásul abban a sorozatban Karl Malden emlékezetesebbet alakított, mert nagyobb volt az orra. Szeretem én Douglas-t, hogyne szeretném, gyerekkorom egyik kedvence volt a Smaragd románca, és a Fekete esőt akárhányszor meg tudom nézni, az a legkedvesebb Ridley Scott-filmem, de mindezek ellenére: sosem volt mélysége. A faterjának se, de Kirk Douglas legalább igazi tough guy volt az életben is.

"ha megszakad sem lesz több a San Francisco utcáin-nak csodamód kiöregedett újoncából" Michael Douglas

Ami főleg kivett mint nézőt a filmből, az a szereposztás egy talán direkt, talán akaratlan blikkfangja: az Egyesült Államok elnökének szerepére David Rasche-ét szerződtették. Aki tisztában van az amerikai sitcom-történelemmel, az tudja, hogy David Rasche = Sledge Hammer, a hasoncímű sorozat főhőse. Hammer egy Dirty Harry-karikatúra, egy pszichotikus, a fegyvere iránt szexuális érzelmeket tápláló narcisztikus őrült. A testőr áthallásai ezen a ponton meta-dimenzionális formát öltenek: Douglas koppintja Eastwoodot, akit már korábban lemásolt Rasche egy a San Francisco utcáin-hoz hasonló sorozat paródiájában… Na de mit akarnak mindezzel a filmesek mondani? Valószínűleg semmit, csak én látok bele mindenféle baromságot egy közepes film szövetébe.
Ha már a megkérdőjelezhető szereposztási döntéseknél tartunk: aki Eva Longoriára osztotta az egyik FBI-ügynök szerepét, annak igencsak jó humorérzéke lehetett. Ismét csak a hihetőség teljes mellőzését kell felvetnem, mint lehetséges irányelvet, mert ez az kimondottan formás, de különösebb tehetséggel nem rendelkező hölgy (aki jelenleg, a Született feleségeknek köszönhetően természetesen rendkívül „hot”) akárhányszor megszólalt, annyiszor támadt röhöghetnékem. Olyan ari, mikor magas sarkúban veti magát a csúnya ex-ruszki tenoristák után, vagy fejhangon sipítozva disputál a nők a fegyveres erőknél betöltött szerepéről: épp annak a jószándékú, potenciálisan emancipált figura-ideának válik paródiájává, amelynek a forgatókönyvírók eredetileg szánhatták.

"ráakadt egy biztos karakterre" Kiefer Sutherland

Sutherland pontosan, száz százalékig, tökugyanúgy adja a Douglas hazafiasságában kételkedő, majd barátjának megbocsátó ügynököt, mint mikor Jack Bauert alakítja. Ez felvet egy lehetőséget: most, hogy nyögvenyelős, édesapjáétól művészi értékekben messze elmaradó karrierje során végre ráakadt egy biztos karakterre, minden figurát ahhoz hasonlóan formál majd meg? Ha igen,  akkor ezentúl nem nézek meg olyan filmet, amiben Kiefer Sutherland a főszereplő (aki pedig abban a tévképzetben él, hogy a 24 az egy jó sorozat, annak ajánlom a Kemény zsarukat és a Drótot (mindkettőt csak eredetiben, maximum feliratos formában.)

Ja, a film arról szól, hogy Douglasnak meg kell mentenie az elnököt a banditapofájú terroristáktól, miközben a First Lady-t kúrogatja. Na Clint ilyet nem csinált. Hol van Karl Malden, mikor szükségünk lenne rá? És hol az orra?
Úgy tűnik, az elnök ellen merénylet készül, és a hiba a rendszerben van: áruló lapul a titkosszolgálat munkatársai közt. Garrison, Breckinridge és Marin hárman állnak neki ennek a belső nyomozásnak, amilyen még nem volt az intézmény 141 éves történetében.A megnyerő külsejű és kollégái által szakmailag nagyra tartott Pete Garrison pályája meredeken ívelt felfelé: most ő szavatol a First Lady biztonságáért. Társa és barátja, Charlie Merriweather finoman a tudtára próbálja adni, hogy egy kellemetlen és igen bizalmas információt szeretne vele megosztani. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, Merriweathert, holtan találják saját lakásában. Az ügy felderítését a titkosszolgálat legjobb nyomozójára, David Breckinridge-re bízzák, aki mellesleg Garrison pártfogoltja, sőt egyik legjobb barátja - legalábbis mostanáig az volt. Garrison és Breckinridge nemrég összerúgták a port, mivel Breckinridge - tévesen - azt hiszi, hogy Garrisonnak viszonya van az ő volt feleségével.

Jill Marin, a makacs, szemtelen és ambiciózus fiatal ügynöknő, aki most fejezte be (remek eredménnyel) főiskolai tanulmányait, élete első terepmunkájára érkezik. Azt kéri, hogy Breckinridge csapatába osszák be, mert Garrison, aki az akadémián tanára volt, azt mondta neki, hogy Breckinridge a legjobb nyomozó az egész ügynökségen.

Úgy tűnik, az elnök ellen merénylet készül, és a hiba a rendszerben van: áruló lapul a titkosszolgálat munkatársai közt. Garrison, Breckinridge és Marin hárman állnak neki ennek a belső nyomozásnak, amilyen még nem volt az intézmény 141 éves történetében.

A gyanú végül Garrisonra terelődik, aki később azzal szembesül, hogy iszonyatosan nehéz tisztára mosnia a nevét, mert valaki szándékosan rossz hírét kelti. Az árulónak bélyegzett Garrison nem adja fel - oldalán bajtársaival, Breckinridge-dzsel és Marin-nel, megpróbálja kézre keríteni az igazi árulót és megmenteni az elnök életét.