Amikor nincs B terv

Kritika A szupercsapat című filmről

Az utóbbi években Hollywood már annyira nem képes semmi újat kitalálni, hogy a sivatagos ötlettelenségben saját közelmúltját falja fel, képregények, tv-sorozatok és egykori sikerfilmek tucatjait gyártja újra – új köntösben. (Gondoljunk csak a Karate kölyök felmelegített húslevest idéző újrájára, Will Smith kisfiával a főszerepben, Jackie Chan Mr. Miyagi-másolatával megfejelve…)

Csakhogy ez nem mindig üdvözlendő. Joe Carnahan rendező – aki társforgatókönyvíróként is jegyzi az eposzt – az A-csapat egykori vietnámi veteránjaiból iraki öreg rókákat farag, majd felbuzdulva J.J. Abrams Star Trek rebootján, lényegében „hidegindítja” a szériát. Felsorakoztatja a négy főhőst, mellükre szúrja sablonos tulajdonságaik hiányos listáját, aztán lényegében egy zavaros, mindenekelőtt szükségtelen törés-zúzás áradatába löki őket. Csak az apró, ám annál lényegesebb részletek, motivációk felett siklik el. A Füstölgő ászok akcióorgiája pár éve még legalább szórakoztatóan palástolta a soványka történetet, most csak a kellemetlen felismerés marad: a nagy akarásban a forgatókönyv veszett el.

John ’Hannibal’ Smith ezredes (Liam Neeson), Templeton ’Szépfiú’ Peck hadnagy (Bradley Cooper), Bosco ’B. A.’ Baracus őrmester (Quinton ’Rampage’ Jackson) és H. M. Murdock kapitány (Sharlto Copley) egy bombasztikusnak szánt – és igencsak elnyújtott – főcím alatt kovácsolódik egységgé. Majd az egész film során menekülnek, folyamatosan tisztázni akarván magukat. Csakhogy anno nem ez volt a lényeg, ez csak kiindulási pont, háttérsztori volt. A fókusz az amerikai mindennapokban gyökeredző visszaéléseken, a sufni-tunningon és a golyózáporon volt.

Itt már nem a megszokott kisvárosi korrupt sheriffekkel, polgármesterekkel, az őket üldöző Decker ezredessel, no meg a katonai rendőrséggel kell megküzdeniük, militáns igazságosztókként, fekete furgonos Robin Hoodként. Szépfiú exbarátnője, Charisa Sosa kapitány (Jessica Biel) és egy titokzatos CIA-s ügynök (Patrick Wilson) kavarja meg az életüket. Akaratlanul részt vesznek egy tragikus, pénznyomó vésetek visszaszerzésére indított katonai akcióban, mely csapdának bizonyul, katonai bírósággal megfejelve. Így nincs más választásuk, mint meglépni a börtön(ök)ből, és veszélyes küldetésben tisztázni a nevüket.

Igen ám, de művészeink képtelenek hozni az eredeti szereplők karakterét, ikonikus, szerethető stílusát. George Peppard simulékony, sármos vezetőjéből csak a szivar és az ősz séró maradt Neeson számára, aki kétségbeesetten igyekszik életet lehelni a szerepbe. Nagy kár, mert ennél fényévekkel tehetségesebb színész. Cooper inkább szoláriumszökevény bájgúnár Dirk Benedict jólöltözött amorózójához képest. Jackson afro-amerikai, nagydarab, és irokéz frizurát visel, de az égvilágon semmi köze sincs Mr. T mogorva, arany fukszokkal teleaggatott figurájához. S talán a legfájóbb, hogy az amúgy ígéretes Copley még halványan sem emlékeztet a frenetikus Dwight Schultz agymenéses, sziporkázó pilótájára.

Alapvetően nem sok gond lett volna ezzel a filmmel, ha a rendező és stábja nem akart volna görcsösen ragaszkodni a feltámasztott brandhez. Ha B-csapatnak nevezik, vagy bárminek, pörgős, agyatlan C-kategóriás akciófilm lehetett volna. Ám a szűkmarkúan mért utalások, a fizika törvényeit meghazudtoló, már a humortalanságig fokozott bárgyú, látványhajhász akciójelenetek még a limonádé mércével mért nyári felhozatalhoz képest is kiábrándítóak.

E film lehetett volna a lehetőség, hogy méltó adaptáció készüljön A szupercsapat-ból – ha már egyszer muszáj. Azonban nem volt B terv. Semmilyen terv sem volt, csak ostoba kísérlet. Hannibalnak nincs oka szivarra gyújtani. Csupán Mr. T. mondhatná: I pity the fool!…