Bőrnyakúak

A kárhozat frusztráló útja

Bemutató: 2006. január 5.

Anthony Swofford tengerészgyalogosnak állt, „rossz irányba fordult az egyetemre menet”. Hiába szívja a fogát emiatt a hátrahagyott barátnője meg a piás anyja, a srácnak saját értékrendjében a vietnámi háborúban meggárgyult faterja (valami nem stimmel vele: Camus-t olvas!) hősiessége előtti tisztelgés áll a legelső helyen. Többet a civil Anthonyról nem is tudunk meg, de nem is kell többet tudnunk róla – a fiú élete valójában akkor kezdődik, amikor legelőször felölti az egyenruhát. A film rögtön a kiképzőtáborban nyit, olyan jelenetekkel, amelyek kényelmetlen, de a történet szempontjából megkerülhetetlen párhuzamot képeznek Kubrick szép-kegyetlen Full Metal Jacket-jének hasonló képsoraival. No persze R. Lee Ermey-t itt hiába is keressük…

Swoffordból kipaszírozzák a személyiséget, hogy aztán új embert legózzanak össze belőle. „Scout Sniper”-t csinálnak a puhányból, felderítő lövészt, akit a tréning bevégeztével a vérontáson kívül már semmi más nem érdekel. Mikor Irak megtámadja Kuvaitot, bajtársaival együtt kollektíve a szája szélét kezdi nyaldosni (persze mindenki a magáét) – közeleg a nemulass!

 ÉS ITT fordul a film egy nagyot, pontosabban a háborúsfilm-kliséknek fordít hátat érezhető élvezettel, ugyanis egyetlen „igazi” tűzharc sincs a filmben: a Bőrnyakúak (Jarhead) arról szól, milyen katonaként nem katonáskodni, meghülyülni a semmittevéstől. A Bőrnyakúak a szexuális frusztráció militáns megfelelője. Swafford és bajtársai hónapokon keresztül a töküket vakarják (hogy elmélyítsem a párhuzamot) a szaud-arábiai sivatag közepén, csak hogy hónapokkal később arra eszméljenek: a háborúnak vége, mehetnek a francba.

Megünneplik, hogy eltakarodhatnak a világ seggéről Jake Gyllenhaal

 A Bőrnyakúak azonban már képes érzelmi hullámokat kelteni, benne rezonálni a nézőben, talán azért, mert igaz történeten alapszik. A modern háború felülmúlhatatlan abszurditásáról mesél – és ha bármelyik könyv/film képes a témában újat mondani a 22-es csapdája után, akkor azt érdemes megnézni! -, és valami olyasmiről, ami talán még ennél is fontosabb: nyöszörgő-sikító szatíra az emberről való megfeledkezés ellen, az ellen, hogy az egyént elfelejti a társadalom – és főleg a történelem.

 Bár a készítők igyekeztek kismilliószor lenyilatkozni az ellenkezőjét, a filmnek erős, balra húzó politikai felhangjai vannak – nem mintha ez baj lenne, sőt. Az már más kérdés, hogy cseppet ügyetlenül vannak belefűzve a narratívába, túlságosan egyértelmű a csipkedés, szinte belenyomják a fejünk a mondanivalóba. Az összes tengerészgyalogos zakkant valamelyest, akiről pedig azt hinnénk, rendben van, ő őrzi legjobban a sötét titkait. Szaúd-Arábiába érkeztükkor egy olajcég óriásplakátja fogadja őket, a háború végeztével pedig buliznak egy hatalmasat, megünnepelve, hogy eltakarodhatnak a világ seggéről. Az egyetlen háború és hadpárti beszéd Jamie Foxx szájából hangzik el, ám ennek Sam Mendes egy brutális olajkút-tüzet instruál hátterül – nehogy bárkinek is eszébe jusson a buzdító szavakhoz valóságtartalmat hozzárendelni.

A Jarhead fantasztikusan fényképezett film, amelyet Mendes főleg a történet lassú színeváltozása hatásának erősítéséhez használ ki. A kiképzőbarakkok és szuburbiák aránylag biztonságos világában kezdünk, hogy szép lassan eljussunk az iraki lángoló rémálom-dimenzióba, a középosztályból a kárhozatba. Ügyes.

1990 nyarán Anthony Swoffordot, a 20 éves, harmadik generációs önkéntest elküldték Szaúd-Arábia sivatagaiba, hogy harcoljon az Öböl-háborúban.

2003-ban az erről írott emlékirataiból lett a Bőrnyakúak című bestseller. Swofford olyan kifejezőerővel, közvetlenséggel, őszinteséggel és humorral írt, amelyre csak olyasvalaki képes, aki maga is részese volt az élménynek.

Swafford könyve kilenc hétig tanyázott a The New York Times bestseller-listáján, és maga a lap ekképpen éltette: "egyfajta klasszikus... frissítő memoár az 1991-es Öböl-háborúról, és a katonaéletről szóló könyvek legjobbikai közé tartozik. Arról a vad viadalról mesél, amely fiatalemberek millióinak ismerős, de ritkán tárják fel ilyen remekül."

Michiko Kakutani, a Times kritikusa megjegyzi, hogy a Bőrnyakúak "egy pimasz, mégis elmélkedő hang, amely egyszerre ragadja meg a bőrnyakú kultúra felturbózott macsóságát és a harc egzisztencialista magányát. Megérteti velünk a mesterlövész művészetének precíz és halálos művészetét... az ellenség támadására való készülődés unalmának és rettegésének ritmusát, az ütközet szörnyű fizikai és pszichológiai kárát és a katonák közt lévő érzelmi kötelékeket."

Volt egy szépítgetés nélküli történet egyenesen egy 20 éves kölyök szájából, aki egy teljesen más háborúról mesélt, mint amit a sajtóban vagy a tévében közvetítettek. Volt egy háború, teljesen elölről felfestve, az éjszakai égre földre zuhant üstökösként lángcsóvát lövellő, égő olajkutak képeivel. Hepciás, kanos, koszos bakákkal, akik kimerültek és rettegnek, hogy a következő domb mögött bármelyik pillanatban elkezdődhet a háború; fiatalemberekkel, akiket hirtelen ledobtak egy könyörtelen terepre, és gázálarcos focival terelik el a saját figyelmüket, várják a segélycsomagokat levelekkel és pornóval, skorpióviadalra kötnek fogadásokat, és vakrészegre isszák magukat, miközben a Karácsonyt ünneplik távol a családjuktól. Ám ebből a pokoli helyzetből születnek végül a valószínűtlen barátságok, a szenvedélyes lojalitás és a mindhalálig bajtársiasság - a bőrnyakúak testvéri szövetsége, melynek jelszava az örök hűség...