Casino Royale

James Bond Begins

Bemutató: 2006. december 7.

A James Bond-sorozat a leghosszabb moziszériának számít, jól bejáratott márka, a rajongók szinte vallási áhítattal nézik az újabb és újabb epizódokat, az örökkön ismétlődő kliséket pedig már-már kötelező jellegűnek érzik. A James Bond franchise elszánt hívei azonban olyan gyorsan fogyatkoztak, ahogy az évek során Pierce Brosnan arcát egyre jobban ellepték a ráncok. Nem csak azzal volt baj, hogy Brosnan megöregedett, az egész James Bond-széria unalmassá, idejét múlttá vált.

Egy szuperhős genezise

Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet megúszni radikális plasztikai műtét nélkül. Nem elég Brosnant lecserélni, másféle hatásos eszközöket is be kell vetni. De vajon hogyan lehetne egy jól működő sorozatot úgy megváltoztatni, hogy a régi rajongókat se veszítsék el, ugyanakkor azok se húzzák a szájukat, akik unják a végtelen 007-es szériát. Ekkor pattant ki Barbara Broccoli fejéből az ötlet: „csináljunk mi is „kezdetek kezdete” epizódot, hiszen ez mostanában annyira divatos. Elvégre itt van ugye a Casino Royale, abból még úgysem készült tisztességes Bond-film, csak egy tévé-változat és egy esze ment 67-es paródia, így hát itt a nagyszerű alkalom egy James Bond Begins-hez.”

Semmivel sem több mint egy brutálisan viselkedő  angol „hitman"

No igen, ez a „térjünk vissza a gyökerekhez”-féle felfogás tényleg benne van a levegőben és csakugyan nagyszerűen bevált Spider-Mannél, Batman-nél és az első X-Men filmben is. Kétségtelenül mókás elnézni, ahogy esendő átlagemberek, elveszett, meghasonlott, de legalább is félszeg fiatalemberek szép lassan felfedezik fantasztikus, emberfeletti képességeiket.

Ahogy a hernyó bábjából kikel a lepke, majd elröppen, úgy lesz a szemüveges, enyhén fogyatékosnak tűnő Peter Parkerből Spider-Man, a szülei elvesztésének traumájával küszködő Bruce Wayne-ből Batman, és a fantasztikus képességeiket nehezen feldolgozó, kitaszított mutánsokból Charles Xavier professzor megannyi szuperhőse. Mókás figyelni, ahogy Spider-Man a hálóvetést próbálgatja, Batman pedig az új szuperfelszerelését, és batmobile-ját.
Ezeket a filmeket nehéz elrontani, hiszen a rendező keze nincs megkötve, nem kell a sablonokat követnie, a szuperhős ifjúkori portréjához nyugodtan alkalmazhatja saját stílusát, képi világát. A Casino Royale-nál azonban ez a koncepció mégis elhibázott…

Nahát, hogy megváltoztál!

Nem az a legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy Daniel Craignek lapátfüle és bokszoló ábrázata van és az előző részek sármos és elegáns színészeihez képest inkább jól megtermett kidobó emberre, mint a megszokott James Bondra hasonlít. Van, akinek épp ez a fazon tetszik. A Casino Royale-t a regény iránti hűséget illetően sem érheti panasz, hiszen sokkal pontosabban követi az eredeti történet fonalát, mint az eddigi Bond-filmek. Bőségesen láthatunk benne -- absztinensek számára valószínűleg hosszadalmas és unalmas -- kártyapartit (a megszokott Baccarat helyett Texas Hold 'Em járja), az eddigi 007-es nőknél (de nem mindegyiknél) talán némileg érdekesebb femme fatale-t, no és a híres kínzásjelenet sem maradt ki, minek során Le Chiffre a székre kötözött Bond heréit veri, és amely 1953-ban sokkolta a brit olvasóközönséget.

Absztinensek számára hosszadalmas és unalmas parti

Ez idáig mind dicséretes, a probléma igazi forrása, hogy a fentebb felvázolt „kezdetek kezdete” koncepció egész egyszerűen nem illik Bondhoz, de még a Fleming regényekhez sem. Hasonlóan a modern szuperhősökhöz, az új Bond az első rész során „szedi fel” azokat a stílusjegyeket, amelyek később szinte trade-markként kötődnek hozzá. Míg 007 mindig is arról volt híres, hogy elegáns öltönyökben járt, méregdrága szuperautókon közlekedett, vodka-martinit ivott, rajongtak érte a nők és az egész viselkedését egyfajta úrias sznob elegancia jellemezte, Daniel Craig szakadt ruhákat visel, Ford Mondeóal közlekedik, nem ért igazából az italokhoz, és kigúvadt szemmel bámulja a nőket. Ez az utóbbi motívum egyébként különösen komikus: bár a filmben szereplő hölgyek most is a lábai előtt hevernek, hősünk ezúttal szándékosan nem fekszik le velük, egyetlen, igazi nagy szerelemének tartogatja magát.

Bourne-féle identifikációs zavar

A 007-es genezisének sincs túl sok köze Fleminghez, hiszen Bond mindig is Bond volt: a viselkedése, preferenciái nem az első küldetése során „ragadtak rá” hanem arisztokratikus neveltetésének köszönheti őket. Bond fiatalkorától kezdve épp ilyen sznob, szellemeskedő allűrjei sokaknak talán nevetségesnek, mesterkéltnek tűnhetnek, de ha ezeket letépjük róla, akkor nem sok marad belőle, már semmivel sem több mint egy brutálisan viselkedő angol „hitman”, amilyennek Craig is ábrázolta.

Szemmel láthatóan Craig is küzd vele, hogy hiteles maradjon

Mivel Bond nem lehet önmaga, ezért a filmnek is változnia kellett. Szándékosan hiányoznak a szuperkütyük, az extrém szituációk, a lehetetlen helyzetekből való szellemes megmenekülések: itt hosszúra nyújtott, hagyományos akciójeleneteket láthatunk, amelyek leginkább a Bourne-rejtély-re emlékeztetnek, ahogy maga a film is nagyjából ebbe a kategóriába sorolható.

Royale with cheese

De maga Daniel Craig sem bír lépést tartani ezzel a hatalmas változással. A film utolsó harmadában az elnyújtott póker-partik után elnyújtott romantikus jelenetek következnek, amelyek abszolút nem illenek a hideg tikos ügynök figurájához, és szemmel láthatóan Craig is küzd vele, hogy hiteles maradjon. Aztán bekövetkezik a nagy-nagy fordulat (amit persze előre sejteni lehetett) és a film végére megszületik a mi Bondunk: lehet elkezdeni a new age jegyében elkészített folytatást -- elölről…