Élet, amiről az olaszok álmodnak
Kritika: Baaría
Az Ismeretlen – egyébként remek – thrillerkitérője után Guiseppe Tornatore visszatért arra az útra, amiért a legtöbben szeretik, és amit szemmel láthatóan ő is a legjobban szeret. Új alkotása minden ízében túlzó és eltúlzott – mint minden szerelmi vallomás. A címzett ezúttal (is) Szicília, a téma pedig minden korábbinál személyesebb: a rendező egészen konkrétan és nevesítve is saját szülővárosáról, Bagheriáról (röviden Baaríáról) készített filmet.
A Baaría – amely tehát nagyrészt az Oscar-díjas Cinema Paradiso – Az óceánjáró zongorista legendája – Maléna-vonalat követi – (al)műfaját tekintve filmes családregény, melyben három generáció, nagyapa, apa és fiú története elevenedik meg a történelem viharaiban, középpontban egyértelműen a középső nemzedékkel (ismerős?). A műben megjelenik Tornatore szinte mindegyik korábbi fixációja az imádnivaló kisfiú(k)tól kezdve a gyönyörű szépasszonyon át a jóízű közösségi mozizásig. Markáns változást jelent azonban, hogy ebben a műben már csak a vizuális stílus klasszicizált, a modor erőteljesen megváltozott.
Az eddigi enyhén giccses nosztalgia, szívmelengető humor és könnyes-bús, megrázó melankólia helyett (mellett?) megjelenik az abszurd és a groteszk. Ha ismét magyar hasonlattal akarunk élni, akkor a tematika ugyan A napfény ízét idézi, a hozzáállás azonban A tanúé, hiszen a legtöbb esetben a borzalmak is könnyedén, nevetve ábrázoltatnak. A Baaría sok jelenete (a Duce személyével humorizáló énekes elcipelése egyenesen a színpadról, az anya sikítórohama a bombázáskor, a két fivér egymásra találása a lincselésen, kísérlet a helyi kommunista csőbe húzására, kődobáló párbaj a szeretett nőért, elvetélt öngyilkossági kísérlet stb.) egyenesen bohózatba illő.
Az alkotó nem fogta vissza magát az adagolást illetően sem. Már-már feldolgozhatatlan bőségben ömlenek a nézőre a történések, az érzelmek, a figurák, Tornatore ráadásul őrületes tempót diktál. Az események szinte képkockáról képkockára történnek; ha a kelleténél kicsit hosszabban pislogunk, valamiről biztosan lemaradunk. A rendező nem hagy időt az emésztésre: nem engedi lecsengeni, kifutni az egyes jeleneteket, hanem villámgyorsan ugrik a következőre – méghozzá egy igen sajátos módszerrel.
Tornatore szinte a végletekig hajtja azt a más rendezőknél csak apró truvájként alkalmazott fogást, miszerint az egyik jelenet záróképével vagy ahhoz nagyon hasonlatossal nyit a következő – különféle átkötő elemekkel teremtve meg az esetenként csak távoli rokonságot mutató képsorok közt a kapcsolatot. A koherenciát ugyanaz a mozdulat, póz, forma, tárgy vagy emberalak stb. hozza létre (az egyik képen például egy marha széthúzott száját látjuk, majd a kamera erről úsztat át egy emberi fogsorra). Van, hogy csak helyszínt ugrunk egy-egy ilyen élesváltás során, van, hogy néhány perc, óra, de olyan is, hogy több év, évtized telik el.
Ezzel a taktikával direktorunk mintha nagyon gyorsan átlapozná a történelmet, mintha csak egy szuszra akarna elmesélni egy egész életet. Eleinte kissé felzaklató és értelemzavaró ez a szédítő tempó, ám ha felvesszük a mese ritmusát, igazán élvezetes utazásban lehet részünk. A rendező egyébként azon a védjegyén sem változtatott, hogy mindezt igen hosszú játékidőben, röpke két és fél órában tárja elénk, de nem érezni ennyinek – pontosabban a filmet nem emiatt érezhetjük soknak, hanem a több formában való tobzódás miatt. A Baariában minden túlzó és eltúlzott: a kicsattanó színek (főleg sárgák; a film az első pillanattól kezdve nagyon zajos és sárga), Morricone zenéje, a színészi játék (a női főszerepet hozó Margareth Madé hanghordozása és gesztusai egyenesen Sophia Lorent idézik) és az a végletesség, hogy az elbohóckodott esküvőre halvaszületést vágnak. Olyan, mint egy nagyon sűrű, hardcore Cinema Paradiso (erre a műre történik ugyanis a legtöbb utalás).
Az így megjelenített egydimenziós hősökkel az elképesztő gyorsaság miatt természetesen egy percig sem lehet azonosulni, paradox módon mégis élők, elevenek lesznek – talán az alkotásból áradó lüktetés és a hányattatások ellenére is uralkodó életöröm miatt. A Torrenuova família sorsát a harmincas évek fasiszta időszakától egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig követő mű ugyanakkor közel sem nyújt teljes képet. Habár nagyívű alkotás, figurák sikkadnak vagy kallódnak el benne, több minden kidolgozatlanul, reflektálatlanul marad. Tornatore ebben az értelemben is olyan, mint egy szerelmes: csak egyvalamire koncentrál, szerelme tárgyán kívül nem tud másra figyelni.
A Baaría tehát családtörténet helyett a szűkebb szülőföldhöz szóló szélsőségesen személyes, sűrű, elszállt, eltúlzott szerelmi vallomás (ezt támasztja alá a film végső csattanója is). Meg se próbáljuk egy családregény szintjén nézni, mert egyszerűen élvezhetetlen lesz. Aggodalomra viszont semmi ok: a végére a cselekményben trükkösen elhelyezett, eleinte kicsit érthetetlen féreglyukak is értelmet, pontosabban – tekintettel az így kialakuló paradoxonra – értelmetlenséget nyernek.
