Idő
Szerelem(h)arc
Bemutató: 2007. március 15.
Amikor a szerelem megfakul, a csoda hétköznapivá válik, a szenvedély pedig szép emlékké halványul, jöhetnek a kapcsolatfrissítő praktikák. Van belőlük ezer, megtöltik a női lapok felét. Az Idő megtöri a legszívósabb ellenállást is. Mármint ha hiszünk az Időben. Mi van, ha nem?
A boldogságnak nincs esztétikai értéke. A szenvedésnek van. Olykor az érzést épp a távolság emeli éteri magasságba. A plátói szerelmek mindig maradandóbbak, a várakozás pedig értelmet ad az együtt töltött időnek. Mármint ha fel merjük venni az Idő parttalan ritmusát…
A régi beváltat újra cserélni, az elavultat megújítani új távlatokkal kecsegtet. Mármint ha hiszünk az Időnek…
 |
| Elégia a szerelemről, a vágyakozásról és a várakozásról |
Kim Ki-duk tizenharmadik filmje újabb elégia a szerelemről, a vágyakozásról és a várakozásról. Zanzásított Idő-portré a szív optikáján keresztül fényképezve. A költőiség ugyan maradt, a ritmus viszont pergőbb lett, s felvette az új közeg lüktetését. Mert eltűntek a „múzsák szép adományai”, a végtelen víztükrök és a csendes budoárok. Átléptünk a nyüzsgő metropolisok művi világába. Hiperterek és hiperaktivitás. Az életterek megdöbbentően személytelenek, az életérzés instant és azonnal fogyasztható, a kapcsolatoknak nincs mélysége, csak kiterjedése, egyedül a csábos reklámok áradnak parttalanul. Mindent megígérnek: például, hogy a szépség mindenki számára elérhető. Már nemcsak a smink, a haj- vagy a szemszín változtatható szabadon, de az egész test is. Megdöbbentő adat, hogy Dél-Koreában a fiatalok csaknem fele átesik egy-egy „szabászati műtéten”. Ázsia leghaladóbb polgárai úgy járnak a plasztikai sebészhez, mint az amerikaiak a pszichológusokhoz vagy a magyarok fülbelövésre. Kim Ki-duk nem tett mást, mint hogy a jelen problémáit kombinálta az örök kérdésekkel. Legújabb szerelmes filmversének hősei időt, pénzt és szerelmet nem kímélve, sebészkéssel igyekeznek kivágni életükből a problémás gócpontokat. És ez csak egyike a hétköznapi őrületeknek. Az élet extrémsport lett.
 |
| Sebészkéssel igyekeznek kivágni életükből a problémás gócpontokat |
Kim Ki-duk már rég elemelte a szerelmet a Földtől. Már rég megmentette a vegytiszta érzést. A sziget, a Bin-jip, és Az íj hősei már valahol a Mester és Margarita rejtekhelyén időznek. Megálmodójuk bebizonyította, hogy a szerelem mindent túlél. Túléli még a halált is. Vajon az Időt túlélheti-e? Kim Ki-duk bujkáló kamerája eljátszik a részletek tökéletességén. Szoborba, függöny vagy üveg mögé rejtőzve lopja el a múló pillanat lelkét, két ember legbensőbb titokzatos kapcsolatának esszenciáját. Felfedezi, hogy a szerelem mindig búcsúzik. A szerelmesek titkos találkáikon mélyen egymás szemébe nézve siratják a szerelem végét, mert minden kezdet a saját halálát hordozza magában. Minden találkozás elválást sejtet, s minden elválás örökérvényűnek tűnik. Folytonos menekülésben vagyunk az Idő elől, s annyira rohanunk, hogy nem vesszük észre a jelen apró adományait. Az Idő két főalakja is ebbe a csapdába esik. Megrémülnek a jövőtől, ami még meg sem született. Belekeverednek a saját csapdáikba, végül egymást kergetve vesznek el az élet labirintusában. Mégis győztesek maradnak, mert, bár „testáldozat” révén, de kilépnek az anyag boldogtalan világából, s átemelkednek valamiféle tisztán spirituálisba, ahol az Idő már aligha érinti őket.
