Johanna

Az égbolt zár

Bemutató: 2005. november 10.

Ennyire azért nem bonyolult: minden művészetnek és zsánernek saját játékszabályai vannak, amelyek a kritikust is kötik, és ha boldogan rácsodálkozik, hogy az operában énekelnek, a mozgókép meg mozog, az még messze áll a kritikától, ahogy az sem érdem, ha mértéktelen büszkeség tölti el, hogy semmit sem értett a filmből. Hol vannak már azok a bölcsen gyanakvó kritikusok, akik, mint hajdan Ignotus Ady verse láttán, ha nem értettek valamit, nem feltétlenül önnön zsenialitásuk bizonyítékát látták ebben.

Ráadásul a Johanna minden, csak nem „fekete zongora”, meglehet remek operafilm, de semmi esetre sem „érthetetlen remekmű”. Mundruczó operafilmet rendezett (Térey János és Harcos Bálint librettójára Tallér Zsófia írt erőteljes atmoszférájú „kórházi zenét”), azon belül is „egyfelvonásost”, kamaradarabot, már-már monodrámát. Egyszerű, de elemi erejű történet ez, egyetlen hős(nő)re épül, ezért aztán részletgazdagon megrajzolt jellemek tényleg nincsenek benne, csak egy jellem van, de az aztán monumentálisan nagyszabású.

Szent Johanna nem modern heroina, nem meghasonlott, szétesett személyiség, de nem is mértéktelen egójára büszke populáris szuperhős. Jelleme más srófra jár, olyasfajta logikára, amit már jóideje nem értünk, és legalább a középkorig kell visszamennünk magyarázatért. Johanna -- szent. Hogy mi a szent, az éppúgy változik az időben, mint bármi más. Jeanne d’Arc korában a szent elképzelhetetlen a keresztény világképen kívül. A szakadt, árva drogos Johannák korában csak az ideológiamentes, profán szentség lehet hiteles. Szentjei persze a profán koroknak is vannak, amennyiben a szent az, aki a hatályban lévő hitet (jelen esetben a siker hiszekegyét) legtisztábban képviseli, korunk csodatévő szentjei, a sztárok.

Mundruczó Johannája nem keresztény szent, nem is imádandó megasztár, mint inkább kényelmetlen deviáns. Az efféle kezelhetetlen másságot hívták egykor, a szentek korában eretnekségnek. A formák változhatnak, a lényeg örök, az efféle szembenállásra ma is máglya vár. Mundruczó lételméleti drámáját a szemétdombon – egy lerobbant közkórházban -- játszatja el, és jól teszi, mert a szent és a profán, a fenséges és a groteszk szembeállításában látszik legtisztábban, hol is vannak a határai a szabadságnak. Nemes és nemtelen kontrasztját szolgálja a költőien emelkedett librettó és az opera is: mintha zombik énekelnének a Nagy András operatőr technikai és világításbeli leleményei révén még mállottabb, még lerohadtabb (szikla)kórházi alvilágban. Rákosok, májbetegek, csontra aszott végelgyengülők meg érzéketlenné fásult orvosok a kóristák e rögtön a szomszéd utca sarkán megnyíló pokolban. Ebben a világban nincs helye semmiféle csodának. De ha nincs is, azt azért még el tudjuk képzelni, hogy mi lenne, ha egyszer mégis csak megtörténne a lehetetlen? Mivel Mundruczó nem heppiend szakon végzett Hollywoodban, hanem Godardhoz és Fassbinderhez járt, nem lesz megnyugtató a válasz: a jóság nem e világra való, a szent meglakol. Johanna nővér a dögtemetőben végzi, ahol máglya tüze égeti majd el hullazsákba gyömöszölt testét.
 
A rákosok fölkelnek és járnak, mert Johanna nővérke nem átallott befeküdni melléjük a matracsírba. Hát ez tényleg nem túl vidám és nem túl kúl. Nem tetszik a filmbeli orvosoknak sem, és megindul az életre-halálra szóló hajsza a tisztességtudatlan szent („az egyetlen gyógyíthatatlan”) ellen.

Belátom, efféle súlyos kérdéseket feltenni nem túl trendi, furcsa is, kínos is, és marketing szempontból sem tanácsos: az efféle zavarba ejtő filmekre nem fognak százezrek özönölni. Én azért özönölnék, az efféle veszedelmes kíváncsiság nélkül is lehet élni, csak nem érdemes.