Tesó

Hurrá, süppedünk!

Bemutató: 2003. március 27.

A film - bevallottan önéletrajzi elemek alapján - egy békásmegyeri testvérpár nagyon egyszerű történetét mondja el, klasszikus hollywoodi sémára épülően. A lakótelep négyzetekbe és szögekbe zárt egysíkú világa azonban érdekes embereket takar. S ezen a ponton emelkedik a film jóval a történet fölé. Az egyszerű történetet, a banális lakótelepi létet a film második rétege, a rengeteg poén, mellékszál és anekdota, s az ezeket létrehozó pörgős vágástechnika, vizuális geg és hanghatás teszi felejthetetlenné, s helyezi széles perspektívák közé, ami már túlmutat Békásmegyer határain. A vizualitás mellett a film erősen épít a nyelvre is. Nem csodálkoznék, ha egy-két szleng kifejezés széles körben elterjedne a köztudatban.

A szereplők karakterére is a kettőség jellemző. A két testvér ég és föld. Egyszerű, de sivár életet élnek, ami – s ez a filmben csak nagyon áttételesen jelenik meg -, tele van szeretettel. Mindketten szeretik a filmet és a zenét. Ők a mai kor gyermekei, közösséget az ősökkel és az ő történelmükkel nem tudnak és nem is akarnak vállalni, de igényük van a mennyiségi és egyben minőségi fogyasztásra. Itt elsősorban Arvin zenefüggőségére és filmszeretetére gondolok. A számos aláfestésként és hanghatásként megjelenő zene nagyon erősen ellenpontozza a lakótelepi formák egyszerű világát. Nem is beszélve a filmben fontos dramaturgiai funkciót kapó filmrészletekről, elsősorban a Casablanca utolsó jelenetéről.

Az egyszerű történettel, az egyszerű emberekkel és az egyszerű formákkal szembenálló "klippes" részletek, poénok, a főszereplő halványan melankólikus játéka és a sok idézés szerves egésszé állnak össze, s a film egy második jelentésrétegében nem hangsúlyosan, hanem éppen kellő mértékben megcsendül valami igazság, amit mindenki jól ismer. Mindezt hangulatilag is alátámasztja a halványan kékes fényképezés.

A sok effektel szembenálló klasszikus szerelmestörténet azonban pont a tetőponton, egy kicsit veszít lendületéből, kicsit talán túl sokat szenved a szerelmes főhős, kicsit oktalanul. Aztán pótol bennünket a film vége, ami ismét a film elején megismert lendületbe és magasságba hozza vissza a történetet, s ez már önmagában is nagy mutatvány. Azonban, aki tudja milyen a nyár kellős közepén a betontornyok között a kiégett fűben egykedvűen, s nagyon szerelmesen ülni a játszótéri hintában, az tudja, mi és ki a legkeményebb a telepen, s kiváncsi lesz arra is, hogy miért kell a Casablancát még egyszer befejezni. Mert kell, szükségünk van rá.