Transformers

A termékek lázadása

Bemutató: 2007. július 3.

Talán többen észrevették már: az utóbbi napokban valamivel elviselhetőbbé vált a forgalom a városban. Két lehetséges okot látok: az egyik, hogy járműveink közül többen dezertáltak a mindennapi használatból, és bekapcsolódtak az transformerek globális küzdelmébe, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak kitört a szünidő: a gyerekeket nem kell iskolába hurcolni, a szerencsésebbek nyaralni mennek, a többiek pedig otthon maradnak.

Ha az utóbbi változat igaz, és a gyerekek nem járnak iskolába, akkor rengeteg szabadidejük van, amit például – ha nem nyaralnak – mozizással is tölthetnek. Nyilván hasonló gondolatsor futott végig a Transformers forgalmazóinak agyán, hogy éppen most mutatják be a kasszasikernek szánt filmet – ezzel is világossá téve: a célcsoport magját a 10-14 éves fiúk alkotják. Azzal, hogy ezt feltételezzük, eleve alábecsüljük a művet, hiszen üzletileg összetettebb vállalkozással van dolgunk, miután a Transformers - jelentsen az játékfigurát, képregényt vagy rajzfilmet - már a 80-as (Magyarországon persze inkább a 90-es) évek közepe óta létező fogalom, így már legalább két generáció számára jelent valamit; közülük, ha fel is nőttek közben, bizonyára sokan jegyet váltanak a filmre. A kérdés az, hogy ha beülnek a moziterembe, vajon kínosan feszengeni fognak-e „múltjuk” (vagy éppen annak megtiprása) miatt, vagy sikerül-e az alkotóknak egy összetettebb sztorival őket is szórakoztatni.

"A lényeg a felszín alatt van" - Mikaela szerepében Megan Fox

A film kellemesen indul, jó ritmusban váltakozik a kisvárosi tinivilág a Közel-Kelet sivatagjaiban masírozó katonák jeleneteivel. Főhősünk, Sam Witwicky szokványos kamaszproblémákkal küzd: beég a csajok előtt, hadakozik a szülőkkel, első autóját próbálja beüzemelni. Aztán elkezdenek különös dolgok történni; DNS-alapú robotok meghekkelik az elnök különgépét – ez azon nyomban mozgósítja a Pentagont, főleg hogy a sivatagi haderő is olyan ellenséggel találkozik, amit csak F-akárhányas lopakodóval lehet megsemmisíteni. Ezek nem terroristák, nem is észak-koreaiak – válik idővel világossá a vezetők számára, hanem valami földönkívüli erő... Közben Sam autója is rendellenes dolgokat művel, amennyiben magától elindul, és robottá átalakulva harcolni kezd egy másik autóval. A fiú persze először nem is tudja, hová szaladjon az ijedtségtől, de azért kapóra is jön neki az egész, hiszen így be tudja cserkészni a suli legjobb csaját, Mikaelát, amire korábban nem nagyon volt esélye. Szóval robotok támadnak egyfelől (ők az Álcák), robotok védelmeznek a másik oldalról (ők pedig az Autobotok, amilyen Sam autója is) – az egész harc egy ősi küzdelem jegyében folyik, és a cél a Földre keveredett Kocka megszerzése, amiben felbecsülhetetlen értékű intelligencia lakozik; az összes nagy technikai vívmány valamiképpen belőle származik az elmúlt száz évben.

Az akciójelenetekre nem lehet panaszunk

Szóval, kellemesen indul a film, és az is teljesen rendjén való, ahogy fokozódik a tempó, bejönnek a képbe különböző kicsit sablonos, de (tényleg) vicces mellékalakok, mint a neurotikus feka hekker figurája vagy a humortalanul humoros ügynök, akit a kamaszok újra és újra lepipálnak, mintha csak a tanárokkal szembeni frusztráció lenne megjelenítve furmányos módon, de jó fejek Sam szülei is. Habár a sztori sci-fi háttere elég felszínes és zagyva, két óráig remekül szórakoztam, hiszen az akciójelenetek tényleg lélegzetelállítóak, jól néznek ki a kocsik is, bár robottá alakulva túlontúl egyformává válnak, oda elkelt volna egy kicsit több fantázia. A maradék húsz percben azonban már csak az akciók tobzódásán és ismétlődésén unatkoztam, és kissé kínos módon még olyasmiket is megmagyaráztak, hogy „Sam bebizonyította, az ember bátor lény”, meg hogy a „lényeg a felszín alatt van” - ez utóbbi mondatot az menti némileg, hogy keretbe foglalja a történetet, mivel Sam még az elején ezzel a szöveggel próbálkozik Mikaelánál, akkor világosan érzékeltetve lett: nagyon béna közhely hangzott el – remélem, jól értettem, hogy az alkotók ilyen (és pár, még ehhez hasonló) ironikus aprósággal kívántak kedveskedni a „túlkoros” nézőknek.  
  

Az amerikai hadseregre is ráfért már egy kis propaganda

A filmet a Transformers-figurákat készítő Hasbro gründolta, a (Spielberg-féle) Dreamworks gyártotta és Michael Bay rendezte, aki az egyik legbiztosabb kezű akciófilm-készítője korunknak. Közben sikerült bevonni az amerikai hadsereget támogatónak, amire az iraki fiaskó miatt ráfér némi propaganda, illetve sok szép Chevrolet-t láthatunk száguldani a vásznon (ők sem árt, ha igyekeznek, hiszen válságban az USA autóipara is), – egyszóval szép kis konzorcium alakult, hatásos termékkapcsolásokkal.

Bár a sok gondban lévő támogató mellett - egyes vélemények szerint - az amerikai filmipar jövője sem a legfényesebb, az üzleti siker nem fog elmaradni, hiszen az elsődleges célcsoportot maximálisan kiszolgálja a Transformers, sőt azokat is, akik fanyalogni akarnak az amerikai film kliséin , hiszen szinte az összeset megtaláljuk a 143 perces játékidő alatt. (Tessék legalább annak örülni, hogy ez az idei első olyan blockbuster, ami nem folytatás, mint a Pókember 3, a Karib-tenger kalózai vagy a Harmadik Shrek!) Akik meg esetleg többet reméltek, és a kultikus rajzfilm-képregény adaptációk közé várták a filmet, arra számítva, hogy a tudatuk tágítására is lehetőségük nyílik azzal, hogy megtudnak egyet s mást a mesterséges intelligenciáról vagy az ember és a gépek kapcsolatáról... Sokra ugyan nem, de pár kellemes pillanatra ők is számíthatnak.