V mint vérbosszú

O mint ostoba

Bemutató: 2006. április 20.

Sajnálatos tény, de az alkotók a kínálkozó büntetőt a szögletzászlóra bikázták, s mint (szinte) mindig, újra győzedelmeskedett a szigorú üzleti megfontolás: minimális kockázat, maximális profit. Így lett a V mint vérbosszúból megdöbbentően lebutított, amputált adaptáció, amely bízvást nevezhető elhibázottnak; önmagában szemlélve pedig szokványos módon levezényelt, professzionális amerikai tömegcucc, amely csupán annyival emelkedik ki az álomgyári posványból, hogy nyomokban a nyugalom megzavarására alkalmas moore-i ideákat tartalmazhat – körülbelül a tejcsokoládé analógiájára, amely tudvalévően nyomokban mogyorót tartalmazhat. Úgy hiszem, csak az képezhetné vita tárgyát, hogy a meglepő precizitással véghezvitt nullszaldó, a szörnyűnél is rosszabb fércmunka, A szövetség, vagy a V mint vérbosszú a ramatyabb Moore-adaptáció. (A maradék mozgóképre áthangszerelt Moore-anyag, A pokolból e ringben nem indítható, hiszen a kevéssé bántalmazható comics-mozik népesnek nemigen mondható csapatából kerül ki.)

Miként azt Moore a Behind the painted smile című írásában kifejtette, a képregény ihletői között ugyanúgy megtalálhatjuk a világirodalom leghíresebb antiutópiáit (1984, Szép új világ, Fahrenheit 451), akárcsak a Batman-füzeteket vagy éppenséggel két trashmozit a halhatatlan Vincent Price-szal a főszerepben (The Abominable Dr. Phibes, Theatre of Blood). Listájában egyetlen, ámde annál fontosabb történelmi személy neve marad említés nélkül – az ok mégis érthető: az angol nemzeti mitológia emblematikus alakját, Guy Fawkes-ot David Lloyd, a V for Vendetta grafikusa-társszerzője ötlete alapján emelték be a történetbe. Fawkes az ún. lőpor-összeesküvéssel került be a történelemkönyvekbe (keresztnevének etimológiai pikantériájáról nem is beszélve: keresztnevéből származik az angol köznyelvben gyakorta használt guy – pasi – szó). Nevezett fiatal katolikus konspirátor 1605. november 5-én a protestáns I. Jakab király meggyilkolására tett – sikertelen – kísérletet. Ha egy árulón keresztül nem szivárog ki az ügy, a nyitóülés közben robbantotta volna rá a parlamentet a királyra, annak családjára és megannyi protestáns arisztokratára a pincében elhelyezett mintegy 800 kilogramm puskaporral.

Szisztematikusan párolták ki belőle Moore apró finomságait John Hurt

A fenti történelemlecke ismerete feltétlenül szükséges a sztori szempontjából, tekintve, hogy a dátum, a karakter és a tett szimbólummá lett, s erre épül a mozi is: a film (anti)hőse a V nevet viseli (a V betű halmozása, valamint az 5-ös szám bárminemű megjelenítése ugyancsak szimbolikus, az Angliában minden évben ünnepelt november 5-ére utal), Guy Fawkes öltözékében és maszkjában jár-kel, mi több, nagyszabású tervét is meg kívánja ismételni. Nagy-Britanniában járunk, a közeli jövőben, ahol egy járvány okozta krízis következtében a szélsőségek felé fordul a nép, s egy fasiszta pártot választanak meg. Hatalomra jutását nyílt diktatúra követi, egy fasiszta, totalitárius állam ideológiájával és minden „segédeszközével” együtt: állami törvények figyelmen kívül hagyása, 24 órás, teljes állami ellenőrzés, titkosrendőrség, terror, faji tisztogatások, koncentrációs táborok, etc. V két síkon kíván igazságot szolgáltatni: személyes és társadalmi aspektusban. Privát vendettáját már az első fél órában lerendezi (anno biológiai kísérleteket folytattak rajta egy koncentrációs táborban), a kollektíva szabadságáért küzd hát a maradék 100 percben: célja az állam megdöntése a legkülönfélébb terrorcselekmények által, továbbá a nép lázadásra serkentése. A lojalitás jeleit eleinte nem mutató, a televíziónál dolgozó ifjú Evey (kit V ment meg az erőszakoskodó rendőröktől) idővel V szövetségesévé, lelki társává válik, miközben a szabadságharcos a tévé épületébe betörve sikeresen lejátszatja előre felvett felbujtó kazettáját, amelyben cselekvésre agitál, s többek között közli, november 5-én nagyszabású pirotechnikai bemutató várható. Nyomában Finch nyomozó, és segédje, Dominic; eközben V robbant, öl, s rendet rak, mi pedig csendben várjuk a grandiózus tűzijátékot.

Buta mozi a V mint vendetta, szisztematikusan párolták ki belőle Moore apró finomságait. Így lesz V-ből anarchista forradalmár helyett egyszerű szabadságharcos, Eveyből lőszergyárban tengődő, prostitúcióra kényszerülő 16 éves gyereklány helyett jómódban élő, huszonéves televíziós asszisztens, Finch munkamániás, kétségbeesett, frusztrált, háromdimenziós karakteréből szimpla józsaru-klisé, Evey szeretőjéből, Gordonból pedig a szervezett bűnözésből hasznot húzó kisstílű figura helyett egy abszolút kidolgozatlan, kacagtatóan naiv showman, miként így cserélődik ki a háttértörténet posztnukleáris vésze sebesen terjedő ragályos kórra. Mindez már önmagában elegendő ok lenne a sírógörcsre, de a Wachowski fivérek összecsapott, slendrián forgatókönyve fokozza a fokozhatatlant: nem elég, hogy a szakadék szélére pozicionálják e produkciót, de azt egy elegáns csípőmozdulattal le is taszajtják onnan. Botor mód törölnek meghatározó szereplőket (Rose Almund; a Sors elnevezésű szuperszámítógép) és kiradíroznak egy hangsúlyos elbeszéléstechnikai megoldást (hangulatalapozó lírai monológok) is, de az igazi rombolást a hozzátoldásokkal érik el. V frappánsnak szánt csupa „v” betűs bemutatkozása még hagyján, s ha akarjuk, még a tévéshow-beli burleszk is legyintés-kompatibilis (noha teljességgel átgondolatlan, motiválatlan és hiteltelen). Ellenben a kényszeres szentimentalizmus, az erőltetett, tökéletesen működésképtelen romantikus szál V és Evey között már diplomatikusan szólva is komoly indok a hányingerre (a képregény világa mentes mindenféle nemes emberi érzésektől, ott csak permanens nyomasztás van és súlyos pesszimizmus). Istenigazából a velejéig hamis, undorítóan patetikus zárlat teszi fel ezen bóvlira a bizsu-koronát, amellyel feltehetőleg azt is sikerül elérnie a stábnak, hogy még a legelnézőbb Moore-szimpatizánsok is megberregtessék a láncfűrészt.

Papírvékony protagonistát kreáltak V-ből

A teljes játékidőben maszkot viselő Hugo Weaving V szerepében szóra sem érdemes, esetében talán helyesebb hangjátékról, semmint színészi játékról beszélni: alakját bitek és byte-ok is megformálhatták volna. Natalie Portman egyáltalán nem meggyőző, sőt, kifejezetten halovány alakítást nyújt; mindenesetre kopaszon is bájos, s legalább olyan cuki a betanított brit akcentusa, mint Zhang Ziyi vagy épp Lee Yeong-ae angolja. A gárda igazi telitalálata John Hurt, aki az 1984-beli 1984 elnyomott Winston Smith-je után (ön)ironikus módon most elnyomó Big Brotherként térhetett vissza a gyöngyvászonra.

Moore, akárcsak a többi filmadaptációjától, e mozitól is teljesen elhatárolódott, nevét a stáblistán sem olvashatjuk. (Érdekfeszítő adalék, hogy a grafikus-társszerző Lloyd a kezdetektől fogva lelkesedett a filmért, s máig remek adaptációnak tartja…) Úgy hiszem, jogos kritikával élt, amikor kijelentette, művét aktuálpolitikai kérdésekre silányították, e szerint pedig nem két szélsőséges politikai nézet, az anarchizmus és a fasizmus kerül egymással szembe, hanem a liberalizmus és a neo-konzervativizmus, leképezve az USA jelenlegi politikai helyzetét. (A teljesség kedvéért azonban ne feledjük, a 80-as években a képregényt a konzervatív Thatcher-kormány kritikájaként értelmezték, amelynek relevanciáját a köztudottan Thatcher-ellenes Moore is megerősítette.) Ugyancsak igaznak vélem azon megállapítását, amelyben azt fejtegeti, hogy a filmben papírvékony protagonistát kreáltak V-ből, aki amellett, hogy megszabadítja a népet a rabigától, leheletfinom muzsikát hallgat, csuda klassz filmeket néz, és ízletes pirítóst készít a szerelmének. Ellentmondásos figuráját tehát sikerült maradéktalanul hollywoodizálni – hadd dobogjon együtt vele a néző szíve! Ezzel szemben az eredetiben V többszörösen árnyalt, komplex karakter, aki tetteivel – többek között – egy morálfilozófiai problémát vet fel az olvasónak, miszerint erkölcsileg helyes-e egy magasabb rendű cél (szabadság, függetlenség) érdekében különféle terrorcselekményekhez folyamodni: ennek megválaszolásával pedig az olvasó döntheti el, hogy ünneplendő hősnek avagy elmebeteg antihősnek minősíti-e V figuráját.

A V mint vérbosszú tehát egy szerfelett ostoba mozi, a graphic novel ócska mozgóképes hamisítványa. Tanulságos, nézem, az amazonon két mozijegy áráért vesztegetik az originál Moore-agymenést. A döntés természetszerűleg a néző kezében, tessék választani: piros vagy kék kapszula?