Véres Vasárnap (Bloody Sunday)

A valóság repedéseiben

Bemutató: 2002. október 17.

Góliát fél a kicsik igazságától Ivan Cooper (James Nesbitt)

Európa ünnepli az Uniót, de az ünnep korántsem zavartalan. A régi, kezeletlen sebek az Unió testén a mai napig elevenen lüktetnek. A baszkok ma is kétségbeesetten küzdenek a spanyol asszimiláció ellen, és az észak-ír régió sem a béke szigete még. Az angolok és írek közötti évszázadokra nyúló konfliktussorozatban az írek nem csupán állami szuverenitásukat vesztették el hosszú időre, de a 19. században végbement nyelvcsere folyamán – talán véglegesen – nyelvüket, a kelta eredetű gaelt is.

A 20. század utolsó évtizede az önálló Írország számára sikertörténet: az EU legdinamikusabban fejlődő államává vált, de Észak-Írország sorsa továbbra is a múltat idézően komor és tragikus. Katolikus írek és protestáns angolok állnak egymással szemben, ahol a békefolyamat minduntalan megakad a feszültség és erőszak állandóan jelenlévő, lélekőrlő légkörében. Több angol és ír film választotta témájául ezt a megváltatlan, szorongató helyzetet (Carol Reed, Neil Jordan, Les Blair filmjei). Ezt a sort folytatja Paul Greengrass 2002-es berlini Arany Medve-nyertes Véres vasárnap c. filmje.

A Véres vasárnap brit-ír koprodukcióban készült filmje az észak-ír konfliktus egyik tragikus fordulópontjának eseményeit dolgozza fel. 1972. január 30-án az észak-írországi Derryben az internálások, bírói ítélet nélküli bebörtönzések ellen tiltakozó békés polgárjogi felvonuláson az angol katonák a fegyvertelen tüntetők közé lőttek, akik közül 13-an meghaltak, 14-en pedig súlyosan megsebesültek – az angol rendfenntartók közül senki nem szenvedett sérülést. Az angolok példát akartak statuálni, s csupán a megfelelő alkalomra vártak (az ürügyet Derryben egy katonai ellenőrző pontnál zajlott szórványos kődobálás szolgáltatta).

Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tüntetést megelőző napon vezényelték a térségbe az angol hadsereg brutalitásáról hírhedt ejtőernyős alakulatát, később a gyorsan lefolytatott, hevenyészet angol vizsgálat (melyben nem vették figyelembe a az ír felvonulók vallomásait) jogos és arányos válaszlépésként értékelte a békés tüntetők lövetését, az angol királynő pedig kitüntette a véres katonai akció kitervelőit és végrehajtóit. Az események hatására fiatalok tömegei álltak be az IRA-hoz és fogtak fegyvert, ami az erőszakhullám erősödését hozta magával.

Paul Greengrass ennek a tragikus napnak az eseményeit dolgozza fel filmjében. A fentiekből is láthatjuk, hogy itt elkötelezett, küldetéses filmcsinálásról van szó – s előzetesen talán némi gyanú is megfogalmazódik bennünk, hogy az elfogultság nem fogja-e majd kisiklatni a filmet. Hát nem. Paul Greengrass pokolian jó filmet készített. Nem zuhan bele az érzelgősség, a tényferdítés vagy a hamis pátosz csapdájába, amiben pl. az amerikai történelmi filmek kéjes boldogsággal fürdőznek. Greengrass torokszorítóan pontos filmet forgat az elnyomás mikrobiológiájáról, a hatalom és erőszak természetéről.

Félelem, gyűlölet és agresszió robbanókeveréke

Nem hazudik mesét, és nem próbál rafinált olcsó hatásokkal könnyfakasztani. Nem idealizálja, és nem hazudja egyoldalúan fehérré és feketévé szereplőit. Amit megmutat, az hajszálpontosan beleillik a tapasztalat hornyaiba: Góliát eltapossa a parittyás Dávidot, mert a hatalmas Góliát fél a kicsik igazságától. Greengrass-ék a forgatás előtt kimerítő kutatómunkát folytattak, és bebizonyították, hogy aki bízik a valóságban, annak a mozi azt ezerszer fizeti vissza.

Elnagyolt közhelyek helyett a valóság gyűrődéseibe, repedéseibe igyekeztek behatolni, ahol az igazság lakozik. Így jutunk el a sokszor irracionális elemeknek magától értetődő elfogadásáig. Például, hogy a katolikusok polgárjogi mozgalmát egy idealista protestáns politikus, Ivan Cooper vezette, hogy miként alkotott a félelem, a gyűlölet és az agresszió robbanókeveréket a sortüzet leadó angol katonákban, akik precíz, célzott lövésekkel terítették le a kétségbeesetten menekülő fegyvertelen embereket. Annak megértésében, hogy az erőszak milyen tehetetlenségi nyomaték hatására fokozódik kis, egymásra halmozódó adagokban addig, amíg szinte önműködő módon ki nem tör.

Greengrass megtalálta mindehhez a tökéletes plánozási és kameramozgatási technikát is. Az ideges, szaggatott mozgású, élő híradós hatást sugalló, rángó kézikamera az eseményekben való részvétel érzetét kelti a nézőkben. Nem ad kényelmes, panorámázó mozit, testközelbe ránt, szinte odakényszerít, odaprésel a résztvevőkhöz: legyenek azok rohamra készülő katonák vagy tüntető, kődobáló és menekülő civilek. Nincs PC, nincs kiegyensúlyozó udvarias semmitmondás, a film nem engedi a nézőt elegáns egérutakra menekülni, állásfoglalást követel, véleményt és személyes viszonyt provokál a problémával, nem hagy előítéletek, általánosítások, demagóg közhelyek mögé bújni. Az utóbbi évek egyik legjobb filmje, erős és őszinte, és ugyanezt várja tőlünk is.