Szegénylegények
1965
Adj király katonát (1983)
Erdőss Pál
Naivitás lenne azt hinnünk, hogy annak idején, a hetvenes években a Budapesti Iskola pusztán stiláris okokból kísérletezte volna ki a dokumentarista játékfilm műfaját.
A rendszerkritika szinte védhetetlen formáját találta föl, amikor azt állította (esztétikai és ismeretelméleti szempontból történetesen tévesen, vagy legalábbis kegyes csalással), hogy ezekben a filmekben, maga a valóság áll ki magáért, s a rendező meg a film nem tesz mást, mint egyszerűen tükrözi a való világot. Ha a filmen látható kép sérti a cenzorok szemét, csak a valóságot okolhatják érte, a tükörre nevetséges volna haragudni.
A szólásszabadság másik biztosítéka a cenzúra ellenében a témaválasztás: a dokumentarista játékfilmek hősei mindig az uralkodó osztály tagjai, párttitkárok, tanácselnökök, egyszerű téesztagok vagy munkások: átkozott legyen, aki rosszra – a rendszer kritikájára -- gondol. Csakhogy a király meztelen, a dokumentarizmus rendre leleplezi, hogy az uralkodóosztály valójában nem nyertese, hanem kárvallottja a szocializmusnak. A dokumentarizmustól okkal tartott a korabeli kultúrpolitika: a realizmus, a valóság kendőzetlen képe egy hazugságokra, titkokra, elhallgatásra, „kettős nyilvánosságra” épülő társadalomban életveszélyes a hatalomgyakorlókra nézve.
Az Adj király katonát nem tesz többet, mint hogy odahajol egy sorshoz, és életképek sorozatában megmutatja nézőinek, hogyan indul egy – ahogy akkoriban mondták:, „halmozottan hátrányos helyzetű” -- tizenhatéves lány az életnek. Ha nagy drámát nem látunk is, ez a kisrealizmus is épp elég robbanásveszélyes anyagot hordoz, hol van már az ötvenes évek munkáshőseinek pátosza. A hetvenes-nyolcvanas évek dokumentarizmusából fekete-fehéren kiderül: a proletár nem az élcsapat tagja, ahogy azt a pártbrosúrák hirdetik, hanem modern bérrabszolga, aki nem tud, s immár nem is akar lázadnia sorsa ellen.
Erdőss filmjét nem annyira a valószerű helyzetek, a natúrszereplők, s a fonógyári dokumentumjelenetek hitelesítik, mint inkább az, hogy Ozsda Erika személyében tüneményes hősnőt talál magának, aki elhiteti és élettel telíti az amúgy nem túl eredeti sorsfordulatokat. Jutka minden rezdülésében a keserves tapasztalatok szülte lázadó vadság (szülők nélkül, nevelőotthonban nőtt fel) és a szeretetéhes bizalom egymásnak feszülő erői szikráznak. Minden jelenete 380 voltos elektromosságtól vibrál.
Az Adj király katonát az elvesztett ártatlanság filmje. A történet kezdetén Jutka nagy fekete bociszemekkel mered félénken, de bizalommal telve a vágóhídra. Még nem tudja, a sorsa előre ki van cövekelve: 14 forintos órabérért három műszakban robotolhat a lőrinci fonóban.
Csak egy kiút látszik ebből a páriasorsból, a mielőbbi házasság. Jutka története is a magánéleti boldogság reménysége körül forog, megpróbál megbízható fiút találni, nem sok sikerrel. Gyerekét elveteti, mert csalódott a fiújában, aki egy részeg éjszakán, ki tudja miért, odadobta két vérmes szerb üzlettársának; aztán barátnője kislányának nevelését vállalja át, majd amikor már teljességgel beleélte magát az anyai szerepbe, elszakítják tőle a kislányt, s magára marad. Az utolsó jelenetben sok-sok csalódás után visszakerül a zakatoló gépek közé: elvégeztetett. Nem vigasz, hogy törékeny termetét a tőke helyett az állami tulajdon töri majd meg.
A szólásszabadság másik biztosítéka a cenzúra ellenében a témaválasztás: a dokumentarista játékfilmek hősei mindig az uralkodó osztály tagjai, párttitkárok, tanácselnökök, egyszerű téesztagok vagy munkások: átkozott legyen, aki rosszra – a rendszer kritikájára -- gondol. Csakhogy a király meztelen, a dokumentarizmus rendre leleplezi, hogy az uralkodóosztály valójában nem nyertese, hanem kárvallottja a szocializmusnak. A dokumentarizmustól okkal tartott a korabeli kultúrpolitika: a realizmus, a valóság kendőzetlen képe egy hazugságokra, titkokra, elhallgatásra, „kettős nyilvánosságra” épülő társadalomban életveszélyes a hatalomgyakorlókra nézve.
Az Adj király katonát nem tesz többet, mint hogy odahajol egy sorshoz, és életképek sorozatában megmutatja nézőinek, hogyan indul egy – ahogy akkoriban mondták:, „halmozottan hátrányos helyzetű” -- tizenhatéves lány az életnek. Ha nagy drámát nem látunk is, ez a kisrealizmus is épp elég robbanásveszélyes anyagot hordoz, hol van már az ötvenes évek munkáshőseinek pátosza. A hetvenes-nyolcvanas évek dokumentarizmusából fekete-fehéren kiderül: a proletár nem az élcsapat tagja, ahogy azt a pártbrosúrák hirdetik, hanem modern bérrabszolga, aki nem tud, s immár nem is akar lázadnia sorsa ellen.
Erdőss filmjét nem annyira a valószerű helyzetek, a natúrszereplők, s a fonógyári dokumentumjelenetek hitelesítik, mint inkább az, hogy Ozsda Erika személyében tüneményes hősnőt talál magának, aki elhiteti és élettel telíti az amúgy nem túl eredeti sorsfordulatokat. Jutka minden rezdülésében a keserves tapasztalatok szülte lázadó vadság (szülők nélkül, nevelőotthonban nőtt fel) és a szeretetéhes bizalom egymásnak feszülő erői szikráznak. Minden jelenete 380 voltos elektromosságtól vibrál.
Az Adj király katonát az elvesztett ártatlanság filmje. A történet kezdetén Jutka nagy fekete bociszemekkel mered félénken, de bizalommal telve a vágóhídra. Még nem tudja, a sorsa előre ki van cövekelve: 14 forintos órabérért három műszakban robotolhat a lőrinci fonóban.
Csak egy kiút látszik ebből a páriasorsból, a mielőbbi házasság. Jutka története is a magánéleti boldogság reménysége körül forog, megpróbál megbízható fiút találni, nem sok sikerrel. Gyerekét elveteti, mert csalódott a fiújában, aki egy részeg éjszakán, ki tudja miért, odadobta két vérmes szerb üzlettársának; aztán barátnője kislányának nevelését vállalja át, majd amikor már teljességgel beleélte magát az anyai szerepbe, elszakítják tőle a kislányt, s magára marad. Az utolsó jelenetben sok-sok csalódás után visszakerül a zakatoló gépek közé: elvégeztetett. Nem vigasz, hogy törékeny termetét a tőke helyett az állami tulajdon töri majd meg.
