Akiket a pacsirta elkísér (1959)

Sándor álmai rendre meghiúsulnak. Béresként szolgál, pedig kovács szeretne lenni. Igen ám, de özvegy édesanyját és testvéreit kell támogatnia, ezért kénytelen megválni ábrándjaitól. Nem bíztatja a gazda szép felesége, Csiszérné sem, pedig ő is megértésre vágyik indulatos férje mellett. A legény keserűségét növeli a tartózkodás, sőt megaláztatás. Julis, a cselédlány szerelme jelent vigaszt számára, de hosszú idő telik el s több megrendítő esemény is bekövetkezik, míg felismeri az egyszerű teremtés érzéseinek őszinteségét. Napfény az árnyékok után: végre megesküsznek.

A cselekmény viszonylag kopár, mindezért viszont kárpótol a lélekrajz igényessége, a víz alatti áramlatok ábrázolása. Volt, aki balladai hangvételt emlegetett alaptónusként, Nemeskürty István „csöndes, szép nótaszóhoz” hasonlította a filmet. A jeles esztéta így helyezte el az alkotást a filmtörténet eleven folyamatában: „…Az egész világ filmművészetében találunk ilyenfajta szép filmkölteményeket a tanyai ember életéről, ahol egy vagy két család küzd a természettel, a társadalmi gúzsbekötöttséggel, és élet, halál, születés meg apró, finoman megfigyelt mozzanatok váltják egymást. Ilyen Lewis Milestone-nak Steinbeck elbeszéléséből készült filmje, A vörös póni (The Red Pony, 1949) – ebben a mi filmünk tehénellése helyett egy kanca csikózása és a kiscsikó pusztulása látható; vagy Jean Renoir Mindennapi kenyerünk (The Southerner, 1945) című alkotása, amely gyapotültetvényen gazdálkodó amerikai zesllérek egy esztendejét mutatja be „vízkereszttől szilveszterig”; ilyen Dovzsenko Földje (Zemlja, 1930).” (Magyar Filmkalauz – Magyar Filmintézet és Magvető Könyvkiadó Bp.1985. 149.l.)

A legmeghittebb pillanatok falusi szertartásokat örökítenek meg: szántás-vetést, sürgés-forgást, sistergő indulatokat, szemérmes emóciókat, szegények szolidaritását, a sóhajtásnyi boldogulásért folytatott erőfeszítéseket. A lét már-már elviselhetetlen feszültségét nem az „elnyomás, szolgasors” illusztrációja adja tudtunkra, hanem a dermesztő kilátástalanság, az ellentétek feloldhatatlansága, a csüggesztő monotónia beszédes bizonyítékai. „Ezek az emberek arra ítéltettek, hogy végigszenvedjék egész életüket” – írta a Les Lettres Francaises fesztiváltudósítója. Ugyanakkor melegség forrósítja át szegény szerelmesek krónikáját. Ráérős leírásokban mutatkozik meg a rendező költői fogékonysága. Dokumentárisan is hitelesek a snittek. Kevésbé meggyőző a vallásos révület epizódja s nem eléggé motivált az egyik fordulópont, a lány öngyilkossága. Ranódy László realista stílusát alázattal szolgálják Pásztor István operatőr kompozíciói, Szervánszky Endre kamarazenei futamai és a kiváló színészi gárda tagjai (Tordy Géza, Pap Éva, Tolnay Klári, Agárdy Gábor, Páger Antal, Bihari József stb.).
Az Akiket a pacsirta elkísér az elrohant évtizedek során valahogy elfelejtődött. Pedig érték: nagyobb megbecsülést érdemelne.