Angi Vera (1978)

Az Angi Vera bemutatójának esztendeje egybeesik az évtizeden keresztül dobozban pihentetett A tanú bemutatásával. Különös, hogy az egybeesés A tanú fogadtatására vetett árnyékot: minthogy a két film dramaturgiája – a törvénytelenségek intézményes gépezetébe gabalyodó jó szándékú és hithű kisember útja – nagyban hasonló, csak éppen Angi Veráé komor, fenyegető közegbe vezet, rögtön adódott a kérdés, eljött-e már az ideje, hogy ez az út bármilyen kitűnő vígjátéknak tárgya lehessen? Akkor sokan adtak erre elutasító választ: más kérdés, hogy a jövő A tanút igazolta: a rendszerváltás utáni néző már külön feltételek nélkül derül Pelikán elvtárs meséjén. Egyébként is az Angi Verához mérve az ötvenes-évekről szóló filmek összevetésében nem elsősorban vígjátékok találtattak könnyűnek, hanem éppenséggel a hozzá hasonló és vele nagyjából egy időben születő drámai darabok. Az Angi Vera volt ugyanis hosszú ideig az egyetlen a kor nagyszámú hazai ábrázolásai közül, mely az előzménynek és a folytatásnak is hangsúlyt adott: Gábor Pál filmje Vera mentoraként ábrázolt régi kommunista újságírónő alakjában fölvillantja a szektásság illegalitásig nyúló gyökereit, ahogy éppen Vera alakjában megvillantja a folytatást is, jó és kártékony káderek biztos túlélését, 1956-ig és tovább, át a puha diktatúrán, egészen a legjelenebb jelenig. Vagyis a Rákosi-rendszer pontos elhelyezése a közel-történelem folyamatosságában: ez az Angi Vera igazi cenzúra-provokáló újdonsága, - a kor sokat koptatott jelzőjével élve -„bátorságának” bizonyítéka.

Ugyanakkor az Angi Vera nem egyszerűen bátor film. Jó film, mestermunka, politikai erényeitől függetlenül. Mindenekelőtt figurái hitelesek, és e hiteles figurákat - Papp Vera és mind a többiek - kitűnő színészek alakítják. Cselekménye mintaszerűen arányos, növekvő drámai feszültséggel, a „kritika-önkritika napjának” tökéletesen időzített csúcspontjával. És ami a legfontosabb: valószínűleg egyetlen hasonló tematikájú filmnek sem sikerült színekkel, fényekkel, díszlettel és jelmezzel olyan tökéletesen kikeverni a korszak hangulatát, mint éppen az Angi Verának. A hangszóró-zörejtől a lódenkabátokra vetülő bágyadt napfényig, a szegényes tantermektől a fakóvörös lepellel fedett elnöki asztalokig – ez a pontos hangulat-idézés „normává” válik mindazok számára, akik majd következő két évtizedben akár a leleplezés vagy történelmi önvizsgálat szigorú szándékával, akár egyszerűen nosztalgiázó kedvvel filmcsinálóként a félmúltba kirándulnak.