Circus maximus (1980)

A Circus Maximus előmunkálatai során újra együtt dolgozott korábbi forgatókönyvíró munkatársával, Máriássy Judittal. A forgatás során a pályakezdő Almási Tamás volt a segédrendezője. A főcímen társíróként és dramaturgként jegyzett Makk Károly utólag már kideríthetetlen mértékben, de az egykori filmgyári információk szerint hathatósan segített a hetvenes éveiben járó Radványinak a rendezés munkájában. Kisebb szerepet kapott a filmben – mintegy tisztelgésként – a Valahol Európában egyik férfi főszereplője, Gábor Miklós. (Ha tehette volna, Radványi talán Somlay Artúrnak is kreál egy rövid szerepet.) A Circus Maximust ugyanis ennek a több mint három évtizeddel korábbi filmnek a szelleme lengte körül.

A történet a második világháború éveiben játszódik. Egy vándorcirkusz társulata járja a harcok dúlta vidéket. A tulajdonosnő (Margittai Ági filmszemle-díjjal is kitüntetett remek alakítása) nem a szerény bevételekből működteti az intézményét. A cirkusz csak fedőszerv, melynek álcája segítségével embercsempészettel foglalkozik. Nem politizál, annak segít, aki fizetni tud. Sikeres kötéltáncosnő volt egykoron, ma már nem igazán megy neki a magasban művelt mutatványsor, ehelyett a veszedelmesebb földi világban próbál egyensúlyozni. Ez is egyfajta kötéltánc. Végigmenni a németek által megszállt Magyarországon, hogy eljussanak a szerb partizánokhoz, életveszélyes vállalkozás, hiszen a vándorcirkusz ütött-kopott kocsisora tele van menekültekkel. Magyar katonaszökevény, lengyel menekült, francia hadifogoly, bujkáló zsidó – ebben a csapatban csak a tulajdonosnő igazi artista. Ő viszont vérbeli „légtornász”, mert a Gestapo mindent tud az „emberi szállítmány” hovatartozásáról.

Kalandfilm ez a javából, noha a valóságos kaland ebben a történetben nem a hagyományos feszültségből adódik. Hamuszürke arcokról, félelem teli mozdulatokból sugárzik a rettenet. Mindenki játszik, mindenki hazudik, senki és semmi nem az, aminek látszik. Majdnem mindenki ártatlan, majd mindenki a megháborodott történelem üldözöttje. Egy kivétel van csupán, az ál-vándortrupp működtetője, a kétszínű tulajdonosnő, aki nem filantrópiából segít, nála, mint Brecht markotányosnőjénél, mindennek szabott ára van. Mentség csak egy akad a tetteire. Nem a háború pokla, mert az mindenkit egyformán sújt. Hogy anya ez a rettenetes asszony, csak ez ad, nem is felmentést, magyarázatot. Hogy menteni akar valakit ő is – ingyen.

Van ebben a történetben egy néma tükör. A Máté Gábor által játszott süketnéma bolond fiú mintha az egyetlen normális és vétlen hős lenne az egész filmben. Mintha mindent tudna a világról, de nem bocsátana meg semmit. Csak néz együgyű tekintetével, amelybe mi nézők a zsöllyénkben azt látunk bele, amit akarunk, megbocsátást, ha kell, súlyos vádat, ha muszáj, vagy egyszerű isteni közömbösséget a megbolondult emberiség iránt. A vége persze bukás és pusztulás. Ezt a történelmi cirkuszt nem lehet megúszni.

Keserű alkotás Radványi utolsó rendezése. Szó sincs, mert nem lehet, olyasféle humanista békeüzenetről, mint a Valahol Európában idején. A világot járt, hazatérő rendező elkészítette 1947-es remeklése előzmény-filmjét. Mi volt, mi történt, hogyan pusztult ki a méltatlan felnőtt-világ, mielőtt a gyerekek az országútra kerültek. Hát valahogy így – tudjuk meg ebből a nagy színészi alakításokkal tűzdelt, kései üzenetből. 

 

Szerző: Kelecsényi László