Déryné (1951)

Ennek egyik szép példája a Déryné, amely ugyan nem megfilmesített regény vagy novella, de – ahogy Gelencsér Gábor Forgatott könyvek. Adaptációk az 1945 utáni magyar filmben (vázlat) című tanulmányában (http://www.apertura.hu/2006/tel/gelencser/index03.htm) kifejti – lényegüket tekintve a korszakban készült életrajzi filmek (a Kalmár-művön kívül még az Erkel Keleti Mártontól és Bán Frigyes Semmelweise) is adaptációk, mivel bennük egy-egy jelentős személyiség ideológiai szempontok alapján megrajzolt élettörténetét adaptálja a rendező, így a film funkcióját és műfaji vonásait tekintve is hasonló lesz, mint az irodalmi feldolgozások.

Ennek fényében igazán meglepő, hogy az 1951-ben készült Déryné tartalmaz néhány – még mai szemmel nézve is –szokatlanul erős áthallást és merész kiszólást. A színházvezető Benke atyus és a fiatal, lelkes Katona József közti párbeszédet („Megpróbáltuk már, fiam, de belénk fojtották a szót. A bécsi cenzúra jól működik. / A történelem más korszakában játszódjék a darab, amikor a nép ugyanilyen elnyomásban élt. Fent Bécsben nem szólhatnának semmit, de itt lent, a nézőtéren megértenék.”) például határozott lázadásként is értékelhetjük, főleg ha azt vesszük, hogy az alkotók által alkalmazott tükörjáték segítségével ahogy a filmben pikáns párhuzamba kerül a Bánk bán a reformkorral, az 1810-es-20-as évekkel, úgy feleltethető meg a Déryné kora az 1950-es éveknek. Ezt a(z egy 51-ben készült filmben különösen) bátor analógiát leszámítva a többi szókimondás már kicsit óvatosabb. Dramaturgiai szükségszerűség is indokolhatja például az öreg kádár nekikeseredett mondatát („Hadd lássa a bitang osztrák, hogy minél inkább nyúznak minket, annál jobban összetartunk!”) – ugyanakkor aki akarta, a bitang osztrák helyére kedve szerint behelyettesíthetett mást.

Déryné Széppataki Róza, az első nagy magyar színésznő és operaénekesnő regényes élettörténete szinte kínálja magát a megfilmesítésre (a legenda szerint még Katona József is feleségül kérte, ám ő pályatársát, Déry Istvánt választotta, akit ugyan otthagyott a színészet kedvéért, ám évtizedekkel később mégis visszatért hozzá), Kalmár filmje mégsem annyira a színésznőről, mint inkább Déryné ürügyén a magyar színjátszás hőskoráról szól: érdekességeket tudhatunk meg belőle a Bánk bán születési körülményeiről, a hősies vándorszínészek sanyarú sorsáról, a mostoha színjátszási körülményekről, a korabeli magyar nyelvű színjátszás kialakulásáról. A filmben ábrázolt eseménysor így inkább csak Déryné életrajzának díszes felsorolása, érdekes illusztráció marad, néhány jellemző epizód a nemzet színésznőjének életéből, melyből sem az előzményeket nem tudjuk meg, sem a késői évekről nem kapunk információt. A Déryné be sem fejeződik igazán: jellemzően nem a címszereplő, hanem kizárólag a vándorszínészek szemszögét magáévá téve optimistán a jövőbe nézve zárul.

Habár Déryné figurája még egy feminista hősnő lehetőségét is magában rejtené ( „Hagyjon engem, Pista, én Déryné nem leszek soha!”), az alkotók nem mélységekre törekedtek, hanem inkább a szórakoztatva tanításra. Pedig a színésznő izgalmas személyiség lehetett, aki a színpadért mindenre képes volt (a legenda – és a film – szerint még férjhez menni is). Kalmár művében van ugyan egy leheletnyi jellemfejlődés (Déryné – aki az elején színésznői hiúságból nem akart statisztaként sorfalat állni a német színészek előadásán – olyan óriási színházban akart játszani, ahol nem látja a nézőtér végét, a végére azonban maga Magyarország lett ez a színház), ám a címszereplő életéről, jelleméről, lelkéről, érzelmeiről, mélységeiről nem sokat tudunk meg. Az alkotók inkább a korfestésre koncentráltak, a pompázatos díszletekre és az impozáns statisztériára – a látványos külsőre az intim belső helyett. Az egyéniséghez így nem kerülünk közelebb, ám a múltidézés valóban tökéletesre sikerült (még a korabeli szóhasználatot is hitelesen elevenítették fel). A Déryné profin kivitelezett, szépen fényképezett, jól megcsinált munka (érdemes áttekinteni a stáblistát: a díszlettervező Fábry, vagyis Fábri Zoltán, az operatőr Eiben István, a másodoperatőr Szécsényi Ferenc, a rendezőasszisztens Hintsch György, a dramaturg Bacsó Péter volt), melyben ugyan jócskán vannak önismétlő jelenetek, mégis lényegre törő és pergőre vágott.

A film ráadásul a felénél (amikor a Rondellából való kiűzetés után a társulat tagjai ekhós szekéren vándorszínészekként kezdik járni az ország városait) műfajt vált, és életrajzi munka helyett road movie-vá válik. Ennek köszönhetően Déryné a végére ugyanannyira marad csak főszereplő, mint Benke atyus, Szentpétery Zsiga vagy a Murányi házaspár: csak picivel tudunk meg róla többet, mint a többi alakról, csak egy kicsivel kap több időt, jelenlétet a vásznon, így a film inkább a hős magyar vándorszínészeknek állít mozgóképes emléket magyar nótákkal, operaáriákkal és műdalokkal aláfestett életképek segítségével. A népszerűsítő-ismeretterjesztő igénnyel készült filmet ugyanis oly módon kívánták az alkotók közel hozni a korabeli nézőhöz, hogy az operettel keresztezték: Déryné és társai – az előadásokon, az előadások előtt és után – rendre dalra fakadnak (Kalmár László korábban – Dankó Pista, 1940, Bob herceg, 1941 – és később is – Gábor diák, 1956 – rendezett zenés vagy operafilmet).
Tolnay Klári azonban még ezt a kétdimenziós figurát is megtölti élettel, mellette pedig jól eltalált, vicces figurák (például a miskolci polgármester vagy Murányi Zsiga és felesége) és valódi sztárparádé (Gózon Gyula, Bilicsi Tivadar, Turay Ida, Sárdy János, Gombaszögi Ella, Honthy Hanna, Básti Lajos, Uray Tivadar) teszi a filmet emészthetővé a mai néző számára is.

 

Szerző: Vajda Judit