Szegénylegények
1965
Jutalomutazás (1974)
Dárday István
Különös film a Jutalomutazás, Dárday István és Szalai Györgyi opusza. Sikere is váratlan lett. Aki látott BBS-filmeket régebben is, már a hatvanas évektől, nem csodálkozott, aki cseh filmeket látott, az sem. A Balázs Béla Stúdióban felnőtt Dárday bizonyára látta Gazdag Gyula a Sípoló macskakőjét, meg Szomjas BBS rövidfilmjeit (Digózók stb.) A Jutalomutazásnak rokona még Tarr Béla első filmje, a Családi tűzfészek (1977) is.
Mind a hazai, mind a külföldi kritikusok iskolát láttak megszületni, talán épp a Jutalomutazással leginkább, s csakhamar “budapesti iskoláról” beszéltek, az amatőrszereplők és a dokumentum-fikció elegyítésében látva az irányzat sajátosságát. A rögtönzés, az előre megírt forgatókönyv hatalmának megtörése, az élet szabadságának, szabálytalanságának nyers, akár botladozó betörése, ilyesmit jelentett a dokumentarizmus és a fikció merész házassága.
Hogy milyen boldog is volt, milyen tartós e kapcsolat, és tart-e még e házasság a magyar film hetvenes-nyolcvanas éveiben, arra itt kevés a hely. De talán érdekesebb is mai szemmel nézni Dárday és Szalai Györgyi filmjét, hogyan láthatja ma például egy gimnazista, akinek semmit sem mond az úttörőmozgalom, április negyedike, az utazási jogok korlátozása, a nyugatra szóló útlevél.
Említettem már Gazdagot, a Jutalomutazás sok mindenben emlékeztet az ő Válogatás című dokumentumfilmjére. Ott egy üzemi rock-zenekart válogatnak a KISZ zeneidegen szempontjai szerint, itt egy kisdiákot egyhónapos angliai utazásra. “Legyen zenélni tudó, munkás származású és úttörő” – ez az alapkövetelmény.
Valóság és “szempontok”, valóság és utópiák vezette “eszmei tervgazdálkodás” konfliktusa, mondanánk tudóskodva. Inkább röhögjünk egy jót. Komikumban ázik e hol lappangó, hol nyilvánvaló, sőt kiabáló ellentét a látható valóság és a központban megszületett igény között. Ha a valóság ütközik a meg nem valósuló, előre eltökélt, megtervezett elvekkel, akkor “annál rosszabb a valóságnak”, ahogy egy szellemesebb diktátor mondta. Mindenki mellébeszél, mindenki érti a másik mellébeszélését, rejtjel-nyelv ez, ahol a szavak ferdén kísérik a tetteket, avagy a cselekedetek ferdülnek el a hamissá vált szavak mellett.
A filmben a pártbürokrácia szürke és kishatalmú képviselői sorát látjuk: két párttitkár, két járási titkár, két tanácselnök, mindegyik hasonlít a körülöttük élő emberekre, csak a nyelvezetük, ahogyan beszélnek, az teljesen idegen. Mindenki jót akar itt, de minden rosszul sül el. Nincs a járásban különösen buta és gonosz ember, csak nem látnak messzire. Végül is a kiszemelt Balogh Tibi anyukája, ez az egyszerű asszony (talán túl sematikus, túl egyszerűnek rajzolt, itt érezni valami klisé-szerű egyszerűsítést) lesz az, aki megakadályozza a gyerek útját. Nem tudom, ma hogyan hat: 1975-ben az a film tehetséggel fújta szét a prekoncepciók ólomfüstjét.
Azóta sok év eltelt, minden megváltozott. Egy bölcs azt mondaná: csak a butaság örök. De mi teszi butává a hatalom ordóit, és mi teszi buta ténykedésüket hallatlanul nevetségessé? Miért nevetünk hűdötten a tévéhíradót nézve? A Jutalomutazásnak ez volt a lappangó kérdése. Nem tudom, a mai fiatal magyar film felteszi-e ezeket a fontos kérdéseket. (Zárásként zárójelben: mintha a 2000-es filmszemle közönségdíjas Kis utazása dadogva bár, de feltette volna. Nézzük talán együtt mindkettőt.)
Hogy milyen boldog is volt, milyen tartós e kapcsolat, és tart-e még e házasság a magyar film hetvenes-nyolcvanas éveiben, arra itt kevés a hely. De talán érdekesebb is mai szemmel nézni Dárday és Szalai Györgyi filmjét, hogyan láthatja ma például egy gimnazista, akinek semmit sem mond az úttörőmozgalom, április negyedike, az utazási jogok korlátozása, a nyugatra szóló útlevél.
Említettem már Gazdagot, a Jutalomutazás sok mindenben emlékeztet az ő Válogatás című dokumentumfilmjére. Ott egy üzemi rock-zenekart válogatnak a KISZ zeneidegen szempontjai szerint, itt egy kisdiákot egyhónapos angliai utazásra. “Legyen zenélni tudó, munkás származású és úttörő” – ez az alapkövetelmény.
Valóság és “szempontok”, valóság és utópiák vezette “eszmei tervgazdálkodás” konfliktusa, mondanánk tudóskodva. Inkább röhögjünk egy jót. Komikumban ázik e hol lappangó, hol nyilvánvaló, sőt kiabáló ellentét a látható valóság és a központban megszületett igény között. Ha a valóság ütközik a meg nem valósuló, előre eltökélt, megtervezett elvekkel, akkor “annál rosszabb a valóságnak”, ahogy egy szellemesebb diktátor mondta. Mindenki mellébeszél, mindenki érti a másik mellébeszélését, rejtjel-nyelv ez, ahol a szavak ferdén kísérik a tetteket, avagy a cselekedetek ferdülnek el a hamissá vált szavak mellett.
A filmben a pártbürokrácia szürke és kishatalmú képviselői sorát látjuk: két párttitkár, két járási titkár, két tanácselnök, mindegyik hasonlít a körülöttük élő emberekre, csak a nyelvezetük, ahogyan beszélnek, az teljesen idegen. Mindenki jót akar itt, de minden rosszul sül el. Nincs a járásban különösen buta és gonosz ember, csak nem látnak messzire. Végül is a kiszemelt Balogh Tibi anyukája, ez az egyszerű asszony (talán túl sematikus, túl egyszerűnek rajzolt, itt érezni valami klisé-szerű egyszerűsítést) lesz az, aki megakadályozza a gyerek útját. Nem tudom, ma hogyan hat: 1975-ben az a film tehetséggel fújta szét a prekoncepciók ólomfüstjét.
Azóta sok év eltelt, minden megváltozott. Egy bölcs azt mondaná: csak a butaság örök. De mi teszi butává a hatalom ordóit, és mi teszi buta ténykedésüket hallatlanul nevetségessé? Miért nevetünk hűdötten a tévéhíradót nézve? A Jutalomutazásnak ez volt a lappangó kérdése. Nem tudom, a mai fiatal magyar film felteszi-e ezeket a fontos kérdéseket. (Zárásként zárójelben: mintha a 2000-es filmszemle közönségdíjas Kis utazása dadogva bár, de feltette volna. Nézzük talán együtt mindkettőt.)
