Szégyen - Töredékek a huszadik századból

„A film egy ember sorsát követi, aki nem született hősnek. Meddig maradhat ember, az ember, anélkül hogy hős legyen, de gyilkossá se váljon… nem tudom a választ.” - mondta a rendező, Esztergályos Károly. - Karinthy Ferenc sem tudta, de feltette a kérdést. Valószínű, hogy minden életben, minden korban más erre a válasz.

Sartre „Temetetlen holtak” c. darabjában kínvallatás alá vetett francia ellenálló mondja: „Nem arra születtünk, hogy állandóan képességeink végső határán éljünk. A völgyekben is vannak utak.” A huszadik század folyamán sokszor kényszerült az ember szembenézni azzal, hogy hol is vannak azok a völgyekben levő utak, és meddig mehetünk rajtuk anélkül, hogy feladnánk magunkat, hogy megszűnnénk magunk lenni?

A magyar történelem két rettenetes pillanatában néz szembe ezzel a kérdéssel a film főhőse. A második világháborúban katonának kényszerítve és a Rákosi rémuralom legsötétebb esztendejében. A történelem drasztikusan meghatározza a film szereplőinek sorsát, de köztük jóformán szó sem esik a történelem nagy kérdéseiről. Két éjszaka játszódik a történet (és egy fanyar-ironikus utójáték harmadik éjszakáján) jóformán csak egy férfit és egy nőt látunk, akik egymást akarják, de a sors őket akarja. A diktatúra körülményei között már csak hős lehet az ember, ha ember akar maradni. A völgyekben nincsenek utak. A tévéfilmben két szerelmi történet tanúi vagyunk, ha a szerelmet itt csupán a mindennapok rémületéből menekülni akaró emberek feltámadó vágya jelenti is.