Berlin Calling
Nincs kiszállás
Bemutató: 2009. április 02.
Kalkbrenner formálja meg Ickarust, a nagymenő berlini DJ-t, aki folyamatosan utazik, repülőtereken és taxikon tölti idejét, egyik fellépése éri a másikat, és közben már a következő albumán is dolgozik. Hiába barátnő-menedzsere, Mathilde (a magyar származású, Berlinben élő színésznő, Lengyel Rita, aki nem mellesleg rendezőnek tanul, és jelenleg első nagyjátékfilmjét készíti elő) féltő és szerető gondoskodása, Ickarus a folyamatos stresszben képtelen lazítani, a szokásos partikiegészítők mellett keményen tolja a ketamint, aminek a vége a hallucinogén, paranoid, halálfélelemmel teli tripek után a rehabilitációra vezet.
 |
| A zenében és a zenéért való létezés |
A Berlin Calling az első félórában tehát valóban partifilm: a nyári fesztiválok felszabadult örömtánca, az éjszakai klubok féktelen tombolása, a hajnalig tartó afterpartikba torkolló mulatozások képezik a bevezést, a zenében és a zenéért való létezést valósítja meg Mathilde és Ickarus közös élete. Ám amikor bejön a képbe a rehab, a film vesz egy kanyart, és innentől kezdve a kábítószer és a függőség elleni küzdelem válik a főszereplővé. Ami persze velejárója az éjszakai legénykedésnek, de arányaiban a Berlin Calling inkább technoalapokra öntött rehab film, és csak kisebb részben a szubkultúrát feltérképező dokumentarista alkotás.
Pedig dokumentarista eszközökben nincs hiány: Ickarus, vagyis Paul Kalkbrenner fellépései a filmben mind valósak, az alkotók két kamerával dolgoztak a bulikon, eredeti helyszíneken rögzítették a hangot és a képet egyaránt, igazi hús-vér partiarcok rázzak az öklüket, bólogatnak átszellemülten és ringatóznak önfeledten. Ennek ellenére mégis sablonosnak érzem a dealer ördögi figuráját, aki persze mindig a sorsfordító pillanatokban tűnik fel a kis tasakjaival, vagy amikor Mathilda Ickarus után kutatva minden egyes fülkében szeretkező és drogozó párokra lel.
 |
| Igazi hús-vér partiarcok |
Rehabfilmnek viszont tisztességes: Ickarus alkotói szabadságnak szeretné tekinteni a kitérőt, de természetesen nem megy ez ilyen egyszerűen, nehéz önként meghoznia azt a döntést, hogy saját akaratából nem kíván tovább drogokkal élni. Itt ismét hiányt érzek a filmben: megemlítik ugyan a zsenialitás és a droghasználat összefüggését, hiszen ez a DJ-t kezelő doktornő kutatási területe, és ezért tünteti ki figyelmével Ickarust, de mégsem megyünk annál mélyebbre, hogy miként fog Ickarus boldogulni egy olyan szcénában, amelynek szerves része a partidrogok használata és a folyamatos, felfokozott pörgés. A film szerint kiválóan, hiszen Ickarus telenyugtatózva, leszedálva hozza létre később agyondicsért főművét, a Berlin Calling-ot, és csak a lemezbemutató parti élő fellépésére próbál megszabadulni az érzékeit bénító lórúgásnyi nyugtatóktól. Itt viszont a film újabb erényei következnek: Ickarus tripjei mindig érzékletesek, mégsem tolakodóak, nem esik szét a film, nem képeznek zárványt ezek a paranoid epizódok.
 |
| Az alkotás magányos és mással meg nem osztható |
Partikultúra, éjszakai élet, techno szcéna, drogok, rehab -- sok témát érint és dolgoz fel hitelesen és érzékletesen a film, a Berlin Calling számomra mégis inkább az alkotó magányáról szól, arról, hogy a zeneszerzés, legyen kívülről tekintve egyszerűnek és butának ható tuctuc is, magányos és mással meg nem osztható művelet, amelybe egészen könnyű akár tudatmódosítók nélkül is belecsavarodni. Ickarus -- beszélő név, Martin mindent akar, és joggal hiszi, hogy ez a minden ingyen van, és nem kell érte keményen megfizetnie, és nem csak neki, családjának, kapcsolatának, kiadójának és környezetének is. A Berlin Calling-ból szerecsére ez is tudálékoskodás nélkül derül ki: sem a doktornő, sem Mathilde, sem az édesapa nem tudja Ickarust megváltani önmagától - ez csakis Ickarusnak sikerülhet. A film ezen a ponton ér véget: a lemez elkészül, a buli jól sikerül, végül is itt a happy end. Csak éppen kezdődik előlről az önpusztítás: repülőtéren kezdünk, repülőtéren végzünk, a köztes lét, az útonlevés, az élet folytatódik tovább, nincs kiszállás.
