A hihetetlen Hulk
Louis Leterrier
Bemutató: 2008. június 12.
A hollywoodi mainstream narratív szokásait pácban hagyó első rész mintha nem is létezett volna, vagy legalább is nem abban a formában, amiben létezett: ez az új film Hulk eredettörténetét elintézi egy, a főcím alatt lezavart montázs formájában, és ragaszkodik inkább a képregénysorozat mitológiájához. Valamint inkább vállal közösséget a hetvenes évek végén Amerikában futó Hulk-tévésorozattal, mint Ang Lee freudista interpretációjával. Az utóbbit támasztja alá, hogy a filmben Lou Ferrigno is feltűnik egy nyúlfarknyi szerep erejéig, illetve a Hulk hangját is ő szolgáltatja – Ferrigno az a bodybuilder, aki a szériában Hulkot alakította.
 |
| Ezek már az ötperces fájások |
A film maga is néha mintha valami tévésorozat összefércelt epizódjainak két órája lenne. Kipakoltak belőle mindent, ami még véletlenül is intellektuális kihívást jelenthetne a potenciális befogadó-közönség számára: HULK SMASH! Oszt jónapot.
Eric Bana, úgy látszik, visszament Krokodil Dundee földjére, mert ezúttal Ed Norton játssza Bruce Bannert, az okostojást, aki saját tudományos baklövésének köszönhetően alakul át a varangyzöld monstrummá, Hulkká, ha éppen rájön az öt perc. Norton a film nagyrészét srégen a semmibe bámulva tölti, vagy éppen mélyeket lélegzik, mint egy várandós anya, csakhogy ő bent akarja tartani a cuccot… Liv Tyler alakítja szerelmét, Betty Rosst, és az „alakítja” itt a megfelelő jellemzés: mint Norton, jobbára ő is a mimikával kísérletezik, a szöveges részei nem mérvadóak.
 |
| Liv Tyler alakít - épp a jövőbe tekint, tehát Nortont utánozza |
Betty apja a William Hurt (a filmben), bizonyos Thunderbolt Ross, a céltudatos generális, aki a Hulk befogására tette fel az életét. Figuráján keresztül kiválóan nyomon követhető a film arányérzékének elvesztése: a katona többet van színen, mint akármelyik másik szereplő, és olyan kikövetkeztethetetlenül van megírva, motivációja olyannyira egyenetlen, hogy szinte bűzlik attól a sok átírástól, amelyet Norton (a szinész!) a forgatókönyvön kierőszakolt.
A Hulk és ellenlábasa, a Tim Rothból előburjánzó Abomination bunyójára New York utcáin kerül sor, de semmi újat nem nyújt (már az egyébként nagyon szórakoztató Vasember-ben is a finálé volt gyatra). A CGI mintha nem is fejlődött volna az elmúlt 5 évben: Hulk tök ugyanannyira rajzfilmfigura, mint az Ang Lee-filmben, egy fél másodpercre sem hat reálisnak. Miért hasson egy háromméteres, zöld behemót reálisnak, Wostry? – kérdezi olvasóm. Legalább a fizikára figyelhetnének, mindenki úgy mozog mintha gumi lenne a gerince helyén, suttogom vissza.
 |
| A gumigerincűnél kiborult a bili |
A Marvel már fentebb felemlegetett marketing-stratégiája a film végén lép a legnyilvánvalóbban működésbe, mikor Robert Downey begördül a színre: az a legjobb jelenet. Egyrészt képregény-rajongóként infantilis örömmel tölt el, hogy lassan a teljes ún. Marvel-univerzum filmes formát kap, és ezáltal az Avengers-mozi sem késhet sokáig. Másrészt mi a fenét gondoljon az ember egy olyan filmről, amely akkor a legjobb, mikor más filmekre utalgat?
