A Szem
Lemásolás, lelassulás
Bemutató: 2008. április 10.
A múlt heti Paranoid Park-kritikám után a fórumon szóbeli megrovásban részesültem: hogyan lehet eleve előítéletekkel filmkritikát írni? Hogyan lehet úgy elemezni, hogy még mielőtt a főcím leperegne, már van ilyen-olyan véleményünk.
Figyeljetek, gyermekeim azúrban, elmondom: hát így.
A szem szintén nem vákuumban létezik. Egy 2002-es hongkongi filmnek a remake-je – egy olyan filmnek, ami eleve az 1999-es Hatodik érzék koppintása volt valamelyest (bár ez így cakumpakk nem igaz, a „szemoperáció után halottakat kezdek látni”-szubzsánernek Ázsiában réges-régi hagyománya van, a Shaw Brothers klasszikus Ghost Eyes (1975) csak egy példa. Sőt, állítólag az első ilyen filmek a Fülöp-szigeteken készültek a hatvanas években (köszönöm az infót a klasszikus kungfu-filmek március elején, mindössze 33 évesen elhunyt legnagyobb tudorának, a kiváló Linn Haynes-nek.)
Ja, és ennek az amerikai remake-nek a producere Tom Cruise. Még hány baljós előjel kell?
Sydney Wells hegedűművész. A brutálisan tehetségtelen Jessica Alba játssza. Már gyermekkora óta vak. (Mármint Sydney, nem Jessica Alba.) Retina-átültetést vagy mit végeznek rajta, és akkortól látni kezd, bár némileg többet, mint az átlagember: mindenféle halottak kezdenek sétafikálni előtte, és némi agysakk után a csaj kikövetkezteti, hogy ez azért van, mert a donor sem csendben ment el.
Klasszikusnak mondható horror-alapvetés, már Orlac keze is hasonlóban turkált: lássuk, mit kezdenek vele az amerikaiak 2008-ban (elárulom, hogy a 2002-es hongkongiak nem sokat: bár a Pang-testvérek karrierje az eredeti film sikere folytán robbant be, nem mondanám, hogy a Gin gwai az izgalomtól szertefolyó horror-orgazmus lenne).
A hetvenes évek exploitation-filmjei azért lettek klasszikusok, és a szórakoztató filmek terén még mindig azért számítanak mércének, mert rendelkeztek un. urgency-vel, a lelassulástól való rettegésnek egy olyan paranoid hajtóerejével, ami megakadályozta őket abban, hogy unalmassá váljanak. Mint a cápák: állandóan menni kell előre, nem szabad tötyögni.
Különösen igaz ez a horrorfilmekre: némi szórakoztató aspektust, némi exploitatív beütést mindnek kell tartalmaznia ahhoz, hogy a maga műfaján belül működhessen. A 2008-as Szem viszont, egész egyszerűen dögunalmas.
Félelmetesnek kellene lennie. Hadd oszlassak el egy tévhitet, amelyet a mostanában horrorterületen munkálkodó, ám a horrorhoz cseppet sem értő rendezők, úgy látszik, magukévá tettek: a hirtelen felcsendülő, hangos zajok NEM IJESZTŐEK. Nem generálnak feszültséget. Az ide-oda montírozott, hirtelen megjelenő, elmosódott alakok sem. Hosszú hajú, fehér arcú picsák sem.
Legelőször alapos expozíció, akkurátusan kibontott figurák kellenének. Na, ilyen aztán ehelyütt nincs. Szó szerinti műfajidegen, izzadtságszagú csőd az egész, egy olyan fináléval megfejelve, amely cikiség dolgában akármelyik, az utóbbi időben Amerikából jött rimékkel felveszi a versenyt.
Ha valaki újraforgat egy működő filmet, legalább annyi fáradtságot vegyen, hogy ellátja a remake-et minimális létjogosultsággal. Legyen benne olyasmi, ami behúzza a nézőt, ami felkelti az érdeklődését a karakterek, urambocsá’ a történet iránt. Ne kelljen két nagy csattanás között halálra unnunk magunkat – persze a csattanások elhangzásakor meg csak a szánkat húzzuk, nem rettegünk.
Nem kell minden reklámfilmesnek egész estéset rendeznie. Van a McDonald’s-ban felvétel.
