Paranoid Park

Húzzunk lóbőrt

Bemutató: 2008. április 03.

Külvárosi, középosztálybeli gyerekek unalmukban úgy tesznek, mintha a városi dzsungelben megtalálnák, amit keresnek. Blake Nelson irodalmi univerzuma ennél sokkal kifejezőbbet érdemelne.

Rühellem Gus Van Sant-ot. Csak hogy tudd. Kezdhettem volna azzal is, hogy mindenfélét idehazudok, miszerint megpróbálok majd objektív kritikát írni, blablabla. De nem. Rühellem a csávót. Psycho remake? Fuck you!

Blake Nelson azonos című regényének ez az adaptációja ráadásul erőtlen. Semmilyen. Szép, de töküres. A grunge-feelinget ugyan hozza (és ebben különbözik teljesen például az olyan Nelson-adaptációktól, mint Jonathan Kahn filmkatasztrófája, a Girl), azt az észak-nyugat amerikai életérzést vagy mi a frászt, ami a kilencvenes évek elején zenei hullám, majd többé-kevésbé filozófia formájában definiálta az évtized amerikai popkultúráját. Van Sant némi lírai realizmussal kezeli a figurákat, de kb. ez az egyetlen pozitívum, ami a Paranoid Park-ról elmondható.

Szép, de töküres, csak a grunge-feelinget hozza

Külvárosi, középosztálybeli gyerekek unalmukban úgy tesznek, mintha a városi dzsungelben (ami meg nem dzsungel, mert minden túlságosan cleancut és rendezett, gettónak nyoma sincs) megtalálnák, amit keresnek, de sehol semmi valódi próbatétel. A főhős, Alex (Gabe Nevins) a helyi gördeszkások között, a Paranoid Parkban néz szét, ám nem érzi úgy, hogy elég jó ahhoz, hogy beállhasson közéjük. Végül mégis sikerül összebarátkoznia pár kortársával, akik egyenesen ott laknak, a parkban.

Innentől a narratíva össze-vissza ugrál az időben: Alexről megsejtjük, hogy esetleg van valami köze a nemrégiben a parkban meggyilkolt biztonsági őrhöz. Van Sant elkezdi összefűzni a látszólag egymástól független sztoriszálakat, ám ezt olyan döglassan teszi, hogy az egész hóbelevancot feleennyi idő alatt is el lehetett volna mesélni. És mennyit lassít! Alex eszik, Alex sétál, Alex csak van – de mind belassítva! És újra. És újra. És újra. Azt hiszem, ez a rossz szokása először ennyire feltűnően az Elefánt-ban ütközött ki (erre nem esküszöm meg, a „Van Sant-eposzok” nem nagyon ragadnak meg a memóriámban…) Már Teréz anya is káromkodna.

Pofára kiválasztott, angyalarcú csecsegyerekek

De még ez is elnézhető lenne, ha bármi kapcsolatot sikerülne a rosszéletű nézőnek a vásznon szenvedőkkel kialakítania. De itt egyszerűen az történik, hogy pofára kiválasztott, angyalarcú csecsegyerekek (Larry Clark ilyenkor hol van?), akik beleérző-képességnek még a minimumával (hát még tehetséggel!) sem rendelkeznek, fel-monotonják a szöveget, oszt jóccakát. Nem mintha a felnőtt színészek jobban sülnének el.

Blake Nelson irodalmi univerzuma ennél sokkal kifejezőbbet érdemel – ha jól tudom, magyarul nem jelentek meg regényei, de az angolul értőknek tiszta szívből ajánlom az írásait. És éppen azért frusztráló film a Paranoid Park, mert szinte kifröccsen belőle a potenciál, amivel a rendező nem tud mit kezdeni: vagy a saját kis unalmas vizuális játékait játssza, vagy tojik a színészek instruálására, vagy, vagy, vagy…