A faun labirintusa

A mese ereje

Bemutató: 2007. március 08.

Számtalan erénye közül a film gyermeki tisztasága az, ami lehengerlő: egy olyan korban, amikor a cinizmus sokaknak lifestyle choice, egy ilyen ízig-vérig mese – méghozzá oldschool mese, a Grimm-féle; zsigeri, kegyetlen, romboló-fajta – kétséges, hogy megszülessen, vagy legalább is óriási bátorság kell az elkészítéséhez. Sikere viszont arra utal, hogy van még remény, hogy az emberek pontosan ezt igénylik. Hogy a tömeglélek hidegsége csak álca. Del Torónak ezért, és nemcsak a filmnek adományozott Oscar-díjak miatt kell magára és művére büszkének lennie.

Lehengerlő gyermeki tisztaság

A tizenegy éves Ofélia és terhes édesanyja a spanyol polgárháborúval hátuk mögött érkezik meg egy sűrű sötét erdő által körbezárt, erődítményszerű malomba, ahol mostohaapja, Vidal kapitány az úr. A kislány figyelmét még aznap felkelti egy furcsa, félig szitakötő, félig ember szerzet, aki Oféliát a közelben található, ősi labirintus-kert legbelsejébe csábítja. Az útvesztő közepén a lányt egy faun várja, a mitológiai, kecskelábú szörnyember, aki elmondja neki, hogy az igazi neve nem Ofélia, és hogy valójában egy mesevilág hercegnője.
Ahhoz, hogy valódi apját, a királyt viszontlássa, három rémséges veszéllyel járó feladatot kell teljesítenie – ám az egyre féktelenebb pszichopata, a fasiszta Vidal kapitány az, aki a valódi fenyegetést jelenti, Ofélia és az anyja számára egyaránt. Rosszabb, mint hórihorgas, szemeit a tenyerében viselő monstrum, aki a falak mögött lakik; rosszabb, mint a gigantikus méretű varangy, aminek a gyomrából kell a lánynak kincset előkotornia. Mert Ofélia tiszta bátorságával mindezeket a feladatokat teljesíti – csak akkor kezd el habozni, a dolgok mibenlétén elgondolkodni, veszélyt sejteni már a mesevilágban is, mikor a Faun, utolsó próbaként azt kéri tőle, hogy hozza el neki a kisöccsét…

"...szinte nincs is kedvünk szabadulni tőle..."

A film kosztüm- díszlet és maszkeffektjei egész egyszerűen lenyűgözőek, a részletekre való precíz odafigyelés, Guillermo Navarro csodálatosan szép fényképezésével kombinálva vizuális gesamtkunstwerket teremt. A horrorrajongók által jól ismert Doug Jones az utóbbi évek legcsodálatosabb maszkmesteri teljesítményét viseli: a Faun make-up-ja ugyan vérfagyasztó, ám mivel totálisan valósnak hat, az ember tekintetét teljesen rabul ejti, szinte nincs is kedvünk szabadulni tőle. Javier Navarrete zenéjének főtémája, a végtelenül egyszerű, női hang által dúdolt bölcsődal még napokig ott dong az ember emlékezetének folyosóin.

Az egész filmet belengi a műfaji hűség, az európai horrortradíció iránti végtelen szeretet. Bava, Argento, Fulci és a nagy öregek mind ott sertepertélnek a színfalak mögött, Del Toro mesteri kezét vezetve, aki hagyja, hadd irányítsák: fényképezésben, hangulatban, erőszakban (amelyből van a filmben bőségesen, a rajongók kicsi sötét szívét megmelengetendő). A giallo, a gótikus és mediterrán horrormúlt, a Hammer-örökség és minden, amely az európai horror pusztító erejű, mégis csendesen gyönyörű letéteménye, ott munkál Del Toro remekművében. A faun labirintusának összetartó szövete ez a sötét bársonyból szőtt múlt, amely felfogja a meséje által kiontott mélyvörös vért.
Tökéletesség.