Távkapcs
Monomédia
Bemutató: 2006. augusztus 31.
Úgy fogok pozitív kritikát írni egy szinte minden ízében rossz filmről, hogy közben igazából fogalmam sincs, miért tetszik. Hát nem jó érzés már az indulásnál tisztában lenni a recenzens inkompetenciájával, kedves olvasó? A sajtóvetítés után amúgy is mindenki hülyének nézett, mikor közhírré tettem, hogy Adam Sandler legújabb opusza nekem valamilyen megmagyarázhatatlan okból „bejött”.
A sztori már eleve skizofrén szörnyszülött, Norman Bates-en innen: Sandler a saját fingós-szarós komédiarohamait keveri Frank Capra csöpögős, ugyanakkor értékközpontos, sőt, gyakran szívbemarkolóan drámai motívumaival. Sandler úgy akar ezúttal mélyebbre ásni, a szokásosnál komolyabb filmet csinálni, hogy semmi eredetit nem tesz le az asztalra, amit viszont letesz, az se nem hús, se nem hal. Ráadásul a befejezés a lehető legcikibb feloldással zár, olyannal, amilyet filmes, ha van bőr a pofáján, az új évezredben nem mer bevetni. Ő beveti.
És ennek ellenére, ha nem is kaptam tőle sikongtató lábrázást, nekem bizonyos fokig tetszett a film. Lőjetek le.
 |
| A távirányító észleli gazdájának preferenciáit |
Sandler feltörekvő építészt alakít (kb. annyira hihető, mint az, hogy Jack Nicholson képes a visszafogott színészi előadásmódra), akinek egyre kevesebb az ideje a családjára (2 db gyerek + feleség, utóbbit Kate Beckinsale játssza, akit én… én… na de ez inkább a naplómra tartozik…). Morty (Chris Walken, mindenki kedvence) az excentrikus feltaláló rátukmál Sandlerre egy univerzális távirányítót, amellyel az életét igazgathatja: átpörgethet, belassíthat, újranézhet részeket. Ám a valóság szövetébe belenyúlásnak ára van: a távirányító, mint az Amerikában rendkívül népszerű, beprogramozható-tévéműsorrögzítő eszköz, a TiVO, észleli gazdájának preferenciáit, és ha az mondjuk bizonyos életszituációkat szeret „átpörgetni”, akkor a távkapcs egy idő után már magától fogja ezt művelni. Úgy érzed, hogy hamar elröppen az életed? Sandleréhez mérve nem vagy sehol! A távirányító nem képes „visszapörgetni” az eltelt időt (annak ellenére, hogy a film elején Sandler képes korábbi emlékeit visszanézni – logikai hiba?), amely egyre gyorsabban fogy…
Mint vígjáték, a film első fele egészen kellemesen funkcionál (hogy a hardware-közeli kifejezéseknél maradjunk) és ha nem is teljesen, de sikerül több, az irreális szituációból adódó poént kiaknáznia: a távirányító például képes Sandler élete audiokommentárjának elővarázsolására (természetesen egy dvd-menühöz hasonló kiosztásból lehet ezt kiválasztani, és James Earl Jones szavalja el) és Sandler saját „így készült”-jét is végignézheti, bár mikor meglátja a kufircoló szüleit, érthető módon rájön a pánik…
Aztán mikor a távirányító keltette veszély egyre nyilvánvalóbbá válik, a film átcsúszik melodrámába. Na ez az, amit Sandlernek nem nagyon tudnak sem a kritikusok, sem a nézők megbocsátani, én viszont őszinte komolyságot éreztem ki belőle (az összelopkodott fordulatok és a pofátlan, sőt ízléstelenül hatásvadász megoldások halmai alatt), s ez többé-kevésbé megmentette számomra a filmet.
