BloodRayne

Élő legendák

Bemutató: 2006. július 27.

Nem az a kérdés – és ezzel gondolom réges rég tisztában vannak azok, akik végigszenvedték magukat a House of the Dead-en és az Alone in the Dark-on -, hogy rossz rendező-e Boll mester, hanem hogy mennyire rossz (becíhungzvájze mennyire rossz film a BloodRayne)? A válasz természetesen az, hogy nagyon. De ekkor felvetődik egy újabb dilemma: vajon katasztrofális voltában élvezhető-e? Nos, erre már nehezebb válaszolni. Arról meg nagyon gyorsan tessenek megfeledkezni, hogy Boll mestert a megboldogult Ed Woodhoz hasonlítgassák. Wood filmjei, összes szerencsétlenkedésükkel egyetemben, szinte kivétel nélkül szórakoztatóak.
 
Románia, C. E. (Ceaucescu előtt), vagy legalább is valamikor a középkorban: Rayne (Kristanna Loken), a vérlefetyelésre és dühkitörésekre hajlamos dhampír (félig ember, félig vámpír), miután kiszabadul egy vándorcirkusz szadista üzemeltetőinek karmai közül, elindul, hogy bosszút álljon azon az emberen, aki megerőszakolta anyját (Rayne anyját, nem az emberét): a Vámpírok királyán (Ben fuckin’ Kingsley). Sebastian és Vladimir (Matthew Davis és Michael Madsen) a két vámpírvadász szorosan ott liheg Rayne nyomában: nem megölni akarják a lányt, hanem szeretnék, ha csatlakozna hozzájuk: nincs hatékonyabb gyilkológép a félvér vámpírnál!

Románia, C.E. Kristanna Loken

 
Hogy meglegyen a kellő kritikai belátás, miután a BloodRayne-nel végeztem, rákényszerítettem magamat az Alone in the Dark és a House of the Dead végigkínlódására. Örömmel (na, azért ez túlzás) jelenthetem, hogy azoknál azért valamivel jobb Bollnak ez az új filmje. Persze minden relatív: két iszonyatosan nagy pofonból melyik a jobb, amelyiket balról, vagy amelyiket jobbról kapod?
 
Kristanna Lokent időnként elkapja ilyen roham vagy micsoda, amikor is minden átmegy majdnem bullet-time-ba, és az emberek megnyúlnak. Na, olyankor jó a film, mert elönti az agyát a mész és röfög meg fröcsög meg ilyesmi, szaggatja a húst és gyakja aki eléje áll. Intenzív, na. Sőt, halmozódik a pozitívum: a film effektjeiért Olaf Ittenbach, az egykori amatőr bajor horrormágus a felelős (ez is, mint minden e cikkben, némi sóval fogyasztandó: a csávó a nyolcvanas évek elején gyengécske VHS-filmekkel kezdett, de a speciális hatásokhoz már akkor nagyon értett. Rendezni sosem tanult meg, de a latexkavarásból jól megél.) Egyik-másik természetkép sem sikerült rosszul, sőt, a film néha még „ízlésesen fényképezettnek” is nevezhető. Mondom: néha.

 

Billy Zane parókája

Minden más szörnyű. A forgatókönyv, az alakítások, a díszletek, a vágás, no és természetesen a rendezés. Persze előbbiek együttesen adják ezt az utóbbit, mégis, Bollnál a rendezés fogalma valami egészen különleges dimenzionális anomália alakját ölti magára: a teljes tehetségtelenségét (vagy talán beleérzőképességét – semmiről nem tudja igazán eldönteni, hogyan mutatna megfelelően a vásznon), amely a körülmények valami döbbenetes összejátszásának folytán mégsem tántorítja el a befektetőket attól, hogy pénzt öljenek ezekbe a celluloid kabarékba.
 
Madsen úgy játssza a középkori szerencsevadászt, mintha a Kutyaszorítóban folytatásában kapott volna szerepet. Billy Zane  parókája úgy ül a kopasz fején, mint valami madárfészek. A katakombák kövei fájdalmasan-nyilvánvalóan habszivacsok. A fegyverek még véletlenül sem készültek fémből. Ben Kingsley sminkjéből az Őrült nők ketrecének felújítására következtethetnénk, nem egy horror-fantasy kalandfilmre. A dialógok előadhatatlanok/hallgathatatlanok/élvezhetetlenek. Ésésésésésésésésés…
Boll-dimenzió.