Ómen 2006

Gyerekgyűlölet

Bemutató: 2006. június 06.

Richard Donner 1976-os klasszikusa - annak a nyárnak a legnagyobb sikere - egész jól kiállta az idő próbáját, egyetértesz? Szinte vágni lehet a hangulatát, színészeinek alakítása, álljanak bár a barikád bármelyik oldalán, hihető, és a rendezése világbajnok. Nem csoda, hogy a Texasi láncfűrészes mészárlás és az Ördögűző mellett Richard Donner Ómenje a hetvenes évek amerikai horrorjának emblematikus képviselője.
 Felvetődik a kérdés: minek újracsinálni?

 A nyilvánvaló anyagi vonzatot most hagyjuk, semmi kedvem a stúdió menedzsereinek pénzéhségén nyavalyogni, ezen a magától értetődő, filmkulturális szempontból ránk nézve egyre inkább végzetes aspektuson. Nem csak ez az oka, hogy ez a förtelmes (nem horror-vonatkozásban, élvezhetőségi kvóciensét felmagasztalva förtelmes, hanem egyszerűen szar) re-make elkészült: az első számú közellenségnek, George „Retard” Bush-nak, meg a kompániájának is van némi köze hozzá. Bandája, az ún. keresztény jobboldal („christian right”), tele habzó szájú elvakult őrültekkel és a társadalmi változásokra vak szélsőségesekkel, 2001. szeptember 11. óta a világ végének hamaros eljövetelét hirdeti, és minden errefelé bóklászó természeti katasztrófában az Apokalipszis közeljövőben való bekövetkeztét véli felfedezni. Hogyan hibáztathatnám tehát a stúdió öltönyös hadát, mikor ilyen ideológiai klímában a bukszák learatását tűzi ki feladatául? A célközönség megvan.

Itt lenne az ideje az európai horror újraélesztésének David Thewlis és Liev Schreiber

 A film maga, a legelső jelenet kivételével, egy az egyben másolata az eredeti Ómennek, mindössze a haláljelenetek, az ún. „creative death scenes” kivitelezésén változtattak valamelyest, az új film hátrányára, talán mondanom sem kell. A szereposztás úgy ahogy van hibás: Gregory Peck helyett egy idegesítően halovány Liev Schrieber főszerepel, Lee Remicknek még az emléke is elhomályosítja a teljesen tehetségtelen Julia Styles-t, a kis ördögfatty szerepében nevetséges pofákat vágó Seamus Davey-Fitzpatrick pedig a nyomába sem ér Harvey Stephens-nek, aki csak azzal, hogy somolyogva ránk mosolygott, egy egész évtizednek adott világvége hangulatot. Ez a mostani kis majom hörög-fröcsög-röfög, csúnyán összehúzza szemöldökét meg még mittudomén, de belőlem maximum röhögőgörcsöt tudott kiváltani.

 Már a '76-os film sem volt az a filmre vitt doktori disszertáció, de a hülyeséget remekül ellenpontozta Donner elképesztően hangulatos rendezése. Ez persze ezúttal elmarad: John Moore stílusa - akinek korábbi munkái közé olyan mérföldkövek tartoznak, mint a Behind Enemy Lines vagy a Flight of the Phoenix re-make – semmiben sem különbözik az egy kaptafára készülő nu-horrororok rendezőinek mindenféle különösebb egyedi víziót nélkülöző látványvilágától. Moore tipikusan az az ember, akinek semmi érzéke a horrorhoz, akihez a feladatot hozzávágták, és ő jó munkásemberhez méltóan elvégezte. Az atmoszférateremtés és a félelemkeltés nála agyalágyult, a létező legközhelyesebb módon filmre vitt álomjelenetekben illetve ún. shock jump-okban merül ki (utóbbi arra vonatkozik, mikor a tehetségtelen filmes az ijesztő hanghatás hatékonyságát a kakaó maximumra tekerésével igyekszik kiváltani, miközben valami általa zseniálisan újszerűnek tartott banális horror-klisét vág be).

 Komolyan itt lenne az ideje az európai horror újraélesztésének, mert ezeket az amerikai szemeteket nem sokáig bírom tovább. Michele Soavi, hol vagy? Dario, legalább te szedd össze magad!

 Jövő héten Ismeretlen hívás – ez a When a Stranger Calls re-make. Komolyan mondom: számláljátok meg a fenevad számát…