Maradj!

David Lynch haj

Bemutató: 2006. április 27.

Egy autóbalesettel indít, amelynek túlélője, Henry, a morózus festőzseni az Ewan McGregor által alakított pszichiáter, Sam felügyelete alá kerül. Sam rajta kívül még saját, korábban az öngyilkossággal próbálkozó barátnőjébe is megpróbál életet verni, amely a lyány meglehetős érzelmi hullámvölgyei miatt egy Muhammad Alinak is dicséretére válna. Henry ráadásul bejelenti, hogy három nap múlva végez magával, így Samnek nem marad más választása, mint a film hátralévő részét azzal tölteni, hogy ebben megakadályozza, illetve New Yorkot körbecaplatva pszichózisa okainak mélyére vájjon.

Meghasonlott pszichiáterek, öngyilkos-önmarcangoló festőficsúrok – a jó hangulat garantált! Orfeuszi utazása közben Sam szakít időt arra, hogy vak kollégájával (Bob Hoskins = Isten) lejátsszon egy parti sakkot, vagy megpróbálja dzsánki ismerősét (Jeneane Garofalo – nagyon remélem, hogy a sminkesek intézték el ennyire, mert ahogy ez a nő ebben a filmben kinéz…) kirángatni a józanság unalmas napfényére.

A végtelenített belső világ leképezését kísérli meg Ewan McGregor és Naomi Watts

Ez a film marhára egzisztenciális akar lenni, egy nouvelle vague Útvesztőben, erőszak nélkül (utóbbi miatt már egyből nem nekem való), nem is csoda, hogy McGregor végig David Lynch-hajat visel. Sajnos a csavar a végén (má’ megin’ csavar! Elég má’ ezekből a csavarokból!) Ambrose Bierce klasszikus Occurrence at Owl Creek Bridge című írásának blikkfangját koppintja (aki ismeri a novellát, annak már le is lőttem a film poénját), mint már több tucat filmes Forster előtt.

Ám ez még csak a kisebbik baj; a nagyobbik az, hogy a film minden porcikája annyira nagyképű, öntelt, mintha valamilyen főiskolai vizsgafilmet néznénk, és nem egy (kvázi)profi valahányadik munkáját, és nem csak azért, mert úgy próbál néha a művészi folyamatról és a művészi lélekről mondani valamit, hogy borzalmasan ciki klisékben fetreng. Forster minden létező filmes effektet bevet és agyonhasznál, de nem azért, mintha a történetnek szüksége lenne rá, hanem mert megteheti: vágási trükkök, morphing effektek, úsztatások-csúsztatások-kúsztatások garmadája szakítja meg a filmet öt másodpercenként, narratív zakatolás van csak, de nincs a történetnek rendes folyása, amely tényt még az sem indokolja, hogy egy mentális szétesésnek lehetünk tanúi, talán. Bár el kell ismernem, mikor Henry az akváriumban úszkáló gigantikus rozmárral csókolózik az üvegen keresztül, nos, az tényleg emlékezetes látvány.

Szegény M. C. Escher-t megidézik ehelyütt rendesen, amúgy jó vizuálisan, moebius-csíkok és csigalépcsők spirálnak orrba-szájba: Forster a végtelenített belső világ leképezését kísérli meg, de minden ötlete kiforratlan és nélkülözi a valódi eredetiséget. A Maradj! metafizikája gyermeteg, üres, ráadásul az állandó, minden létjogosultságot nélkülöző technikai játszadozásai miatt még fárasztó is. És mikor eljön a finálé, szép csendben felnyög majd a mozi, kollektíve: EZÉRT szenvedtem végig két órát? Na menjetek a… Akkor már inkább a Gépész! (Nem a mozigépész, hanem a Christian Bale-film.)