Dirty deeds done dirt cheap
Tégla 6.
„Tégla”, mondta egyszer nekem a Filmvilág mindenható gazdaságisa, természetesen valójában a civil nevemet használta, csak anyámék szólítanak Téglának, love is all around, szóval „Tégla, maga a magyar filmes újságírás enfant terrible-je.”
Egyetértően bólogattam, majd otthon megnéztem a szótárban, mit jelent. Akkor nem tudtam, megsértődjek-e vagy büszke legyek. A humort a kritikaírásban sokan képtelenek megemészteni, idegen testként hat számukra egy olyan textusi környezetben, amelytől taplószárazságot várnak el. Mint például azok, akik a Szemle alatt a kilétemet kutatták. Több szerencsét jövőre, srácok!
A záró előtt fél órával belibbentem a filmhu szerkesztőségébe, ahol a szokásos állapotok fogadtak, intellektuális káosz nyomai mindenütt – ahányszor bementem, állandóan az az érzésem támadt, hogy éppen hogy csak lekéstem egy orgiát… A cég szenzációs fotósával, a kisValuskával úgy döntöttünk, nem várunk senkire, és nekivágtunk a Kongresszusi Központba vezető, vadregényesnek ígérkező 200 méteres útnak. Megpróbáltatásaink első szakaszán elkísért minket a Filmhutv a varázslatos szépséget az intellektuális hidegséggel virtuóz módon ötvöző bemondónője, akiben miután tudatosult, hogy hármasban kellene velünk átvágnia a BKK-ba vezető erdőségen, villámgyorsan visszasomfordált a szerkesztőségbe.
 |
| Jó ötlet volt a marháskodó MC |
KisValuska és én, mint Charles Bronson és Lee Marvin caplattunk a sárban, megmerítkezve abban az illúzióban, hogy kemény csávók vagyunk, amiért csak úgy belegyalogolunk az elemekbe. Még mielőtt teljesen átszellemülhettünk volna, utunkat állta a TV2 közvetítőkocsija, amelynek baszott nagy parabolaantennája láttán elfogott minket a röhöghetnék. Hiába na, geekek egymás közt…
Nem szeretem különösebben a Kongresszusi Központot, főleg azért, mivel első ittlétemkor negyed óráig kerestem a kijáratot – az üvegezett kétszárnyú ajtót, amelyet minden más normális ember egy perc alatt megtalált volna. A nagyterem bejárata előtt konkurens kollégáinkkal egyetemben fél órát várattak minket, mielőtt beronthattunk volna, helyeinket elfoglalandó. Míg kint ácsorogtunk, a TV2 épp mellettünk készült az élő adásra, én meg arra, hogy a bemondónő háta mögött pofákat vághassak, beintsek és hasonló érett gesztusokat küldjek az otthoniaknak. Sajnos előbb engedtek be minket, mint erre sor kerülhetett volna, pedig még anyáméknak is hazaszóltam, hadd legyenek büszkék a kisfiukra.
Némi könyöklés után, amelynek során a gyengébb kollégákat küldtem kispadra, rögtön a második sorba erőszakoskodtam ki magamnak helyet. Mellém egy középkorú asszonyság telepedett, akivel szimultán kaptunk röhögő görcsöt, mikor nyitányként megszólalt az Imigyen szólott Zarathustra. Szerencsére a komolykodás csak illúziónak bizonyult, a Hajós színpadra liftezésének volt ez csupán az aláfestő zenéje.
 |
| A testüket-lelküket beleadó elsőfilmesek: Simon és Szajki |
És ez a száraz, savanyú humor, ami a Hajósnak volt köszönhető, éppen ez mentette meg a zárót attól, hogy ugyanolyan komor, élvezhetetlen szörnyűséggé devalválódjon, mint a nyitó „ünnepség”. Mindenesetre nem volt hülye ember, akinek eszébe jutott egy marháskodó MC szerződtetése.
A díjkiosztó meglepő gyorsasággal ment le, tele kedves pillanatokkal, őszinte megilletődöttséggel és meghatódottsággal. Azok pedig, akik tudják, hogy díjra esélyesek, és mégsem képesek arra, hogy a MAGYAR FILMSZEMLÉRE eltolják a picsájukat, szerezve ezzel kellemetlen pillanatokat mindenkinek, nos, azoknak további sikeres karriert kívánok…
Önző módon ehelyütt leginkább Szajki Péter barátomnak szeretnék gratulálni, a megosztott elsőfilmes díjért. Ha volt ember, aki megérdemelte tegnap, hogy elismerjék, akkor ez a testét-lelkét a munkába beleadó srác az.
A díjkiosztó végeztével nekikezdtek volna a Made in Hungaria vetítésének, de én kereket oldottam (jövő héten úgyis megnézem, Norbi!) KisValuskával visszadzsaltunk a MOM-ba, ahol egy óra elteltével kezdődött a Hungária-film bulija…
Onnantól, akkortól, az este egyetlen elmosódott borral-sörrel táplált fejfájás…
See ya in 2010, suckers!
