A tiszta ész kritikája

Tégla 4.

Csupán a saját memóriámra hagyatkozom, mikor azt állítom, a Mázli, mikor pár hónappal ezelőtt bemutatták, nem kavarta fel a magyar mozis állóvizet. Akkor kihagytam, a majdnem nézhetetlen Para annyira lehangolt, hogy semmi kedvem nem volt egy újabb, szlenges című hazai filmhez. Most versenyben van a Szemlén, persze semmi esélye: túl könnyed, és már ment a mozikban. Bizonyos szempontból lerágott csont.

Pedig meglepően jó vígjáték, ha a Szemlére tartalékolták volna, lenne esélye – nem állítom hogy hibátlan, de abszolút élvezhető, és ezt elsősorban, ahogy a működő vígjátékok általában, a forgatókönyvének és a színészeinek köszönhető.

Lukáts Andor és Keményffy Tamás a Mázli forgatásán

Igen, benne van a cseh újhullám lenyomata, de csak annyira, hogy a szociálkritika ne menjen az agyunkra. Néha talán túlságosan is gördülékeny, mintha a bevett-magyar dramaturgia direkt ellentétét alkalmaznák az alkotók, és a két tinifigura közötti szerelmi szál valami brutális módon félre van rendezve (egyrészt mindketten kb. 10 évvel idősebbnek látszanak a kelleténél, másrészt meg eleve elviselhetetlenül ciki a filmnek ez a része), de Lukáts Andor alakítása, aki minden szerepében természetes, a villain-nek született Gyuricza István, aki ellopja a többiektől a filmet, a nagypofájú intrikust alakító Lázár Kati, meg úgy általában a falu-ensamble feledteti velünk a kellemetlenségeket. Hegedűs Bálint forgatókönyvén érződnek a nyugatról ellesett profi fogások, és ez semmiképpen sem negatívum: egyik fordulat a másikból következik, egy pillanat lélegzetvételnyi időt sem engedve.

Keményffy Tamás rendezése könnyed, jól szolgálja a történetet, mert tudja, hogy egy vígjátéknál nem terelheti magára mindenféle öncélúskodással a figyelmet. Jobb ez a film, mint – és már megint csak a memóriám mondatja velem – azt a magyar filmkritika hinni engedte.

Nemes Gyula rengeteget beszélt már a Letűnt világról, minden létező helyen elmondta hogy Karlovy Vary-ban díjat nyert, de nálunk versenybe nem került a film, miért van ez, brühühű. És utána mindig megvonja a vállát, és hozzáteszi, mert ez őt annyira nem is zavarja. De ha nem zavarja, miért emlegeti fel minden egyes istenverte alkalommal?

A maradandó dolgok kétségbeesett igénye mennyire nevetséges

Mert engem őszintén szólva zavarna. (Zavarja őt is, nyugi.) Főleg hogy jó a film, kapásból tudok vagy öt doksit, vagy akár kisjátékfilmet, amelyeket nyugodtan ki lehetett volna ejteni ahhoz, hogy a Letűnt világnak a Szemlén helyet csináljunk. „Doksit vagy kisjátékfilmet”, írom, mivel a be-nem-kerülés kritériuma állítólag a film szokatlansága, besorolhatatlansága volt.

Ez a Kopaszi-gát tíz éves története, 1997-től megörökítve, karcos-rojtos fekete-fehér képekben, valami tamburmajor-zenekar próbájának hangfelvételével aláfestve - emberekről, akik már nem élnek ott, épületekről, amelyek már nem léteznek – és emberekről, akik a régiek helyébe kerültek oda, és olyan épületekről, amelyek a korábbiaknak az emlékét is eltörölték. Az időről szól a film, ami szó szerint szarik ránk, és amivel szembeszállni nem tudunk, meg arról, hogy a maradandó dolgok megalkotásának kétségbeesett igénye mennyire nevetséges, mert állandóság, biztonság, olyan nincs, és ennek ellenére az ember számára ez a legfontosabb.

Nem csak jó film, nagy film is.

És mivel ez a Magyar Filmszemle, jön a kontraszt: Vranik Roland Adás című munkája az első, amelyet úgy igazán, zsigerből utálok az idei versenyfilmek közül. Na jó, Rátóti, aki sosem tartozott a kedvenc szinészeim közé, hibátlan alakítást nyújt, ezt el kell ismernem, de őtőle függetlenül, ez a film… híjnye…
A Filmpartners-t mostantól bevállalós produceri irodának lehet majd nevezni. Mert ezt rendesen bevállalták.

Lassú és művészieskedő, de valójában újat nyújtani képtelen képek

A vetítést követő beszélgetésen még azok, a film egyes koncepcióit illető naiv elképzeléseim is elillantak, amelyeket a másfél órányi (de legalább kétszer ennyinek ható) játékidő alatt halmozódtak fel bennem. Túl sokat képzeltem a film mögé, mert nem tudtam elképzelni, hogy ennyire kevés lenne mögötte.

Először is, a film embertelenül unalmas. Nem „a-történet-kibontását-elősegítő-időintervallumban-lejátszódó-narratíva”, meg blablabla, hanem csak unalmas. Másodszor, a konfliktus lagymatag, át nem gondolt. Pont mint az antiutópia, amelybe az egészet helyezték.  Eleve az a mizantróp alapvetés, hogy a televízió, illetve az elektronikus képernyők sugárzási képességének megszűnte a civilizáció végét jelentené, ez nem állja meg a helyét – az egész csak egy ötlet, egy lufi. Rengeteg, sokkal jobb könyv és film készült már erről a potenciális helyzetről, és mind megegyezik abban, hogy az emberiség nem omlana össze ettől, hanem adaptálná a szituációhoz az életvitelét.

A képi szimbólumok minél absztraktabbak, annál elcsépeltebbek ehelyütt – ellentmondásnak hat talán, de jelen esetben igaz. Szóval lassú víz és művészieskedő, de valójában újat nyújtani képtelen képek. Azt ennyi.

A filmhu fotósa Pater Sparrow 1 című munkájának sajtóvetítéséről a „nagyon szépen van fényképezve, de egy rohadt szót sem értettem belőle”-kijelentéssel viharzik belém, illetve egy konkurens kolléga szintén hasonló véleménnyel van. Az utóbbi hónapokban mindenki hozzászokott a gondolathoz, hogy ez a Páterszperó a Verebes fia, már csak kevesen hangoztatják a „ja, úgy könnyű”-t. Persze ez még ettől nem lesz kevésbé igaz, de most hagyjuk.

Nagyon szép, de egy szót sem értünk belőle 1 - Kerekes Vica

Pedig volt ám szájaknak húzása, mikor közhírré lett, hogy a Kisverebes százmilkából filmet csinál a teljes magyar amatőr- és félamatőr-filmes társadalom, gondolom, csókoltatja. Aztán megjött a filmje előzetese, felkerült a netre, és láss csodát, a cucc egyáltalán nem festett rosszul. („Kilencvenpluszmillióból persze hogy kinéz valahogy!” Most kussolj.)

Mint Lem-adaptáció, abszolút megállja a helyét, és azok a személyes betoldások, amiket Szperó hozzátesz, ha ki nem is teljesítik az alapvetést, de érdekes perszonális lábjegyzetként hatnak. Csakhogy a végére maga az alkotó is belezavarodik az antiutopisztikus (már megint egy ántiutópia!) kavarásba, a film intellektuális érvrendszerei egymásra dőlnek. Nem csodálom hogy a fotósunk (pedig okos srác, egyszer még egy könyv is volt nála) zavarba jött.