Túl sok film, meg kevés film
A Tégla
Nádasnak is lesz majd légszomja a Saját halál-ban, de engem már a vetítés előtt elkapott (a légszomj, nem a Nádas), mert bizony gyűlnek a népek dögivel, pont úgy, ahogyan tavaly, meg azelőtt, meg azelőtt… Ahogy múlik a hét, úgy bukkan fel egyre több példány a magyar társadalom minden létező rétegéből. A tömegiszony majd hétvégén éri el a csúcspontját, mindenesetre ízelítőt már most kaphat belőle, aki kitámolyog a Szemlére – és támolyogjatok ki, azért van!
’Szal Nádas (írta), Forgács Péter (rendezte) és a Saját halál (ez a címe). Voltatok már úgy, hogy a lelketeket eladtátok volna az életetekből elvesztegetett egy óráért? Mert épp ennyivel hosszabb a kelleténél ez a kétórás kísérleti mozi. A vetítés után egyik ismerősöm közölte, hogy állítólag létezik egy jóval rövidebb változat is. Nem csodálom. És hová tették?
Nádas ötvenegy évesen elszenvedett infarktusának részletes (és amikor azt írom, részletes, akkor úgy is értem, hogy RÉÉÉÉÉSZLETES) históriája tele van nagyszerűen visszaadott pillanatokkal és zsigerien őszinte reflexiókkal, ám éppen a mindenki által legjobban várt halálközeli-élményleírás, bár profánul kozmikus szeretne lenni, valójában csak lózungokkal dobálózik. Természetesen nem képes leírni a leírhatatlant, a film meg nem képes megjeleníteni, csak Nádas prózája után lohol. Megtudhatjuk azt is, hogy Nádas szeret mindent és mindenkit kritizálni, illetve órákig tart, mire kihívja az orvost.
Hajdu Szabolcs Off Hollywood-ja embertelenül frusztráló film. Három vagy négy nagyszerű jelenettel kezd, amelyekbe csak itt-ott folyik bele a honi színjátszás általános túlspilázása (én, aki az overactingra rohadtul allergiás vagyok, direkt elhessegettem ellenérzéseimet, annyira jó ez az első pár jelenet!) Onnantól az egész faszán leül, a motivációk kifacsaródnak, a motivációkat megsegíteni igyekvő szimbólumok pedig érvényüket vesztik.
Azért jó az az első pár jelenet, mert 1, van konfliktus, 2, a párbeszédek segítik ezeknek a konfliktusoknak a kibontakozását. Onnantól, hogy a fiatal rendezőcsaj idegösszeroppanást kap, mert a magánéletét egy lúzerrel osztja meg (rúgd ki!), a filmje premierjére meg nem jöttek el annyian, mint szerette volna (ráadásul egyeseknek nem is tetszett, ajvé!), szóval onnantól az egész súlytalanná válik. Szegényt ráadásul még az ág is húzza, valami francia producer meg akarja rimékelni a filmjét, úgy, hogy a lányt szeretné megnyerni rendezőnek, sőt, még meg is fizetné rendesen – na most efféle evilági borzalmak után érthető, hogy a csaj pánikrohamában lefutja a maratonit. Amivel azt akarom mondani, hogy nem érthető. Kurvára hibádzik a motiváció, nincs együttérzés a nő iránt, és ezen lóg a film teljes második fele.
Werner Herzog (zseni) vesszőparipája, hogy a kultúrának, ahhoz, hogy fennmaradhasson, „adekvát képekre” (adequate images) van szüksége. Na most Fliegauf Benedek Tejút-ja nem azért súlytalan film, mert esetleg „blöff” (a rendező nevezte annak, „esetleg blöff”, bár esetleg valami zseniálisnak is nevezte, amit most itt nem kommentálnék), hanem mert a tíz állóképben, amelyet felvonultat, indusztriális és természeti táj valamint az ember interakciója követhető nyomon. Tíz apró történetet mesélnek el, néha egészen fantáziadús ötletekre alapozva, néha pedig csak egyszerűen elcsépelten, szóval ezek a tablók nem igazán ütik meg a herzogi mércét. Pedig ahhoz, hogy az ember legalább adekvát legyen, olyan túlságosan meg sem kell erőltetnie magát. És valahogy ebből a filmből is ez árad: különösebben senki nem erőltette meg magát.
Ui.: Rajongóim (anyám és a kutya) két táborra oszlanak: egyik fele arra ösztönöz, hogy kussoljak a nőkről, akikkel a Szemlén összefutok, a másik csapat pedig éppen ennek ellenkezőjéről próbál meggyőzni. De arról a csajról, akivel egyik kedves barátom – mivel neve elhallgatását kérte, hívjuk Gorgozola „Petőfi” Bélának – ismertetett össze, nem hallgathatok! Hosszú fekete haj, gyönyörű arc, humorérzék (amihez penge ész is járult), brutális nőiesség – nos, kész voltam… És még a filmes ízlése sem utolsó! Szia Dóri!
