Az édentől keletre
Kolorádó Kid
Vágvölgyi B. András első nagyjátékfilmje, a Kolorádó Kid a jampi korszaktól egészen a punk éráig követi nyomon egy képzeletbeli ötvenhatos forradalmár életútját és börtönéveit, avagy volt egyszer egy vadkelet.
Bár a cím alapján valamiféle westernt sejtenénk, a Kolorádó Kid úgy indul, mint egy hamisítatlan film noir – igaz színesben. A narrátor választékos, a hard-boiled krimik plasztikus leírásaira hasonlító angolsággal emlékezik vissza az ötvenhatos magyarországi eseményekre, a ruhatára Humphrey Bogartra hajaz (puhakalap, ballonkabát), a főcím is a műfaj betűtípusát idézi. Még mielőtt azonban beleélnénk magunkat egy hiánypótló „Budapest noirba”, máris nyakig merülünk az ötvenes évek magyar jampec kultúrájába: a dzsessznyelvet a szereplők séróból nyomják, és fecskében flangálnak a strandon, ahol bambi is kapható.
A
Kolorádó Kid úgy beszél az ötvenhatos forradalomról és az azt követő megtorlásokról, ahogy ezt nem igen láttuk még magyar filmben előtte, nevesen: dekonstruálja a mítoszt. Mindezt azzal az ellenpontozással éri el, hogy a filmen egyszerre két nézőpont az uralkodó: a történéseket részben egy kívülálló, angol újságíró (Michael Kelly) narrációjában halljuk, melynek hősies, a szabadságért a vérüket áldozó forradalmárok a főszereplői, valamint ez utóbbiakéból, akik bizony – mint azt a flashbackekből kibontakozó események is bizonyítják – volt, hogy csak véletlenül keveredtek el a Corvin-közbe, és váltak mártírokká. Mint például főhősünk, Kreutzer Béla (Nagy Zsolt hibátlan tolmácsolásában), aki miközben Budapest utcáin már javában lőnek, épp maga is gyors tüzel – újdonsült kedvesével, Iskinével (a szintén remek Sárosdi Lilla) csak azért szánják rá magukat, hogy kikecmeregjenek az ágyból, mert egy bomba a hálószobájukban landol. A Corvin-köz hőse nem lánglelkű forradalmár hát, „lángoszlop”, aki a népét vezeti, hanem kisstílű, nagypofájú bűnöző, helyi vagány a Teleki térről, aki belekeveredik az ötvenhatos eseményekbe, és ha már hű akar maradni önmagához, visszadumál a kihallgató tisztnek, betyárbecsületből nem dobja fel a társait, és a felelősséget is férfiasan vállalja a tetteiért.
Elvhűsége jutalma tizenöt év börtön – a férfi 1975-ben szabadul, de már a börtönévei alatt szembesül a ténnyel, hogy Magyarország bizony a tízmillió besúgó hazája: az egykori bandából szinte mindenki hősünk kárára mentette a bőrét; akadt, aki nyugatra ment, más férjhez egy nyugatihoz, de még a feddhetetlennek tűnő barátban is csalódnia kellett. A Kolorádó Kid azonban nem elégszik meg azzal, hogy egyetlen zsáneren keresztül tárja fel, hogy miként merevedik formanyelvvé a mítosz, születnek meg a hősök és a toposzok, alapanyagul szolgálva a későbbi műalkotásokhoz. A film noir mellett, más műfajok stíluselemeit – ha csak villanásnyira is –, de felvonultatja: akad pl. egy horror-mozikra emlékeztető álomjelenetünk, vagy pl. ott a western zsánerét megidéző cím – ezek kissé szervetlenül illeszkednek a történethez, különösen az egész alkotáson végigvonuló noir vonal fényében.
Ugyanígy: az időbeni eligazodásunkat éppen eléggé segítik a képen megjelenő feliratok, nem egészen világos hát, hogy minek az egyes korszakokra Elvis Presley vagy éppen a punkok megjelenítésével is utalni. A
Kolorádó Kid mindezek, no meg annak ellenére, hogy nekem nem ártott volna hozzá időközönként egy szleng-szótár (mi is az a „csehszlovák Jézuska”, és a „Ne kerázzál már”?), – remek szereplőgárdájával, hiteles miliőfestésével, merész mítoszrombolásával és deheroizálásával – az egyik legmerészebb és leginkább szórakoztató ötvenhatos magyar film, amit az utóbbi években született.
