Itt aztán van minden: úgy tud játékosan romantikus lenni a film, hogy közben az akciót és a humort is hatásosan keveri. Egyik pillanatban még a tengerparti kaszkadőrmutatványon lehet ámuldozni, amelyben 8 és fél fordulat után, a feje tetején áll meg a kocsi, hogy aztán már azon mosolyogjunk, hogyan áll bosszút a filmrendező (Emily Blunt) az egész stáb szeme láttára az őt korábban faképnél hagyó kaszkadőrön (Ryan Gosling).

A jól hangzó hazugságok a történet szintjén is hamar megjelennek, hiszen a legmeredekebb mutatványokat is bevállaló Colt Seaverst alakító Gosling azt állítja, ennek a filmnek nem ő lesz a hőse. Ez persze összhangban van azzal, hogy hiába kockáztatják a testi épségüket, és hiába elképzelhetetlen egy hollywoodi látványfilm a közreműködésük nélkül, a kaszkadőrök mégis arctalanok maradnak, és általában a színész aratja le a babérokat helyettük. Na, de amint Gosling mondja ezt, rögtön tudjuk, hogy pont az ellenkezője lesz az igaz. Mintha rögtön lenne egy közös titkunk vele.

És itt meg is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, miért vált Ryan Gosling korunk egyik legnagyobb, legszimpatikusabb filmsztárjává. A válasz szerencsére önmagában A kaszkadőrből is kiolvasható, mivel remekül hasznosítja a kanadai színész erősségeit. Úgy tudja a közvetlenség és a szerénység illúzióját kelteni, úgy tud átlagembert színlelve botladozni és mamlaszul nézni, hogy közben amikor igazán szükség van rá, akkor menő akcióhősként is teljesen hihető. Ebbe az is belefér, hogy ezt a férfit akárhányszor fel lehet gyújtani egy forgatáson, de a tűzálló külső érzékeny belsőt takar, így bizony Taylor Swiftre könnyezik szerelmi bánatában.

Goslingnak volt egy komoly tévedése a The Gray Man című netflixes, teljes lélektelen akciófilmmel, amibe ő is beszűrkűlt, ez az alakítása viszont már egy ügyesen összerakott szintézise a korábbi sikereinek. A Drive óta tudjuk, mennyire jól áll neki a misztikus szótlanság és a kaszkadőrmeló, a Rendes fickók akciózásba csomagolt komikus ügyetlenkedése itt is felfedezhető, és ezekhez párosul a kissé egyszerű Ken reménytelennek tűnő vonzalma álmai nőjéhez.

Magát a filmsztárt Aaron Taylor-Johnson játssza, aki nagy örömmel sűriti bele a karakterbe a sztárokhoz tartozó összes negatív sztereotípiát. Az ő eltűnése indítja el A kaszkadőr nyomozós szálát, Seavers meg akarja menteni a rendező, Jody Moreno filmjét, így a forgatás szüneteiben a felszívódott színész után kutat, és ahogy az sejthető, egyre nagyobb lesz a baj, egyre zűrösebb alakok próbálják őt eltenni láb alól.

Blunt és Gosling szerepeltetése egy komoly bizalmi válságon túljutni próbáló párként az ihletett casting mintapéldája. A brit színésznő egyaránt meggyőző az első rendezésébe szívét-lelkét beleadó alkotóként és érzelmeivel viaskodó, el-elérzékenyülő szerelmes nőként. A kaszkadőr egyik kiemelkedő pillanata, amikor az éppen forgó sci-fi eposz, a Metálvihar történetét ismerteti Seaversnek hatalmi pozícióból, hangosbemondón keresztül. Hamar kiderül, hogy a földönkívüli és az űrcowboy zaklatott viszonya valójában az ő szerelmi csalódásán alapul. Ezzel nemcsak frappáns módon alázza meg az újból és újból felgyújtott kaszkadőrt, hanem még egy jól csengő hazugsággal is gazdagítja a filmet: egy bárgyúnak és sematikusnak tűnő látványfilm is lehet szerzői és vallomásos a hollywoodi rendszerben.

A két főszereplő évődései a későbbiekben is szellemesen többértelműek, úgy vitatkoznak a Metálvihar lehetséges befejezésein, hogy közben a saját kapcsolatuk jövőjét latolgatják. Az meg mennyire tipikus macsó attitűd már, hogy a Rockyból szöveghűen tud idézni Cleavers, de a Julia Roberts romkomjait, nevezetesen a Sztárom a páromat és a Pretty Womant képtelen megkülönböztetni egymástól.

Blunt beragyogja a vásznat, ez az alakítása is példa arra, hogy azon kevés hollywoodi sztárok egyike, aki jó ízléssel válogat, és pusztán az ő szerepeltetése érdekese tud tenni egy produkciót. A forgatókönyv azonban nem kegyes hozzá, érezhető, hogy a kaszkadőrből lett rendező, az Atomszőkét és A gyilkos járatot is jegyző David Leitch eredeti foglalkozása világában mozog otthonosabban, a rendezői karakter, a szakma dilemmái csak elnagyoltan jelennek a filmben.

Így A kaszkadőr semmit nem kezd az ellentmondással, hogy Moreno egy intelligens és ambiciózus rendezőnek van felfestve, személyes projektként viszonyul a Metálviharhoz, viszont amit látunk a készülő filmből, az alapján A galaxis őrzői és a Dűne harmatos utánzata. Kár, hogy erre semmilyen módon nem reflektál Moreno. Blunt több helyütt is nyilatkozta, hogy az általa eljátszott rendezőt Greta Gerwigről mintázta, és egy izgalmas új réteggel gazdagodhatott volna a film, ha több teret hagy a szuperprodukció készítésekor is a saját hangját megtartani próbáló rendezőnek. Ez most inkább Gosling filmje, és akár egy nyári klasszikus is születhetett volna, ha némi plusz írói munkával feljavítják arra a szintre, hogy egyszerre tartozzon Gosling és Blunt legjobb munkái közé.

Cserébe viszont tényleg több egy marketingfogásnál az a gyakran elhangzó mondat a filmről, hogy a kaszkadőrök ünneplése volt itt az egyik, szórakoztatáson túlmutató cél. Az akciójelenetek néhol egészen káprázatosak és kreatívak, a film szellemesen reflektál arra, hogy itt kaszkadőrök keverednek igazi, vérre menő küzdelembe, és még a szakmához társított macsó viselkedést is ügyesen árnyalja, figurázza ki. Teljes komolysággal idéznek egymásnak a Rockyból, a Halálos iramban-sorozatból vagy éppen Az utolsó mohikánból, hogy hangulatba kerüljenek a mutatványok vagy éppen az igazi lőpárbajok előtt. És persze a magukat Tom Cruise-nál is Tom Cruise-abbnak hazudó, dublőrjeik és kaszkadőreik munkáját elhallgató, önhitt sztárok is megkapják a magukét.

Moreno többször is kétségeit fejezi ki a Metálvihar még a forgatáson is csak formálódó befejezése kapcsán, és sajnos A kaszkadőr fináléjára is ráfért volna egy alapos átírás. A film sokáig azzal emelkedik ki a popcornfilmek mezőnyéből, hogy képes fenntartani a romantika, az akció és a humor kényes egyensúlyát, a végén viszont már inkább kaszkadőrként, és nem rendezőként gondolkodott Leitch, ami következtében az utolsó felvonás elnyújtottá válik, feleslegesen sok verekedést, lövöldözést és helikopteren csimpaszkodást pakolt egymás után.

Ettől persze még A kaszkadőr egy örömteli meglepetés a mozikban, kiválóan alkalmas arra, hogy ezzel indítsuk el a nyári filmes szezont, és hangulatba hozzon az új Mad Maxhez, amiben szintén létfontosságú feladata volt a kaszkadőröknek. És arra is kiválóan alkalmas, hogy feltúrjuk a filmtörténet korábbi alkotásait, amelyek szintén ezt a szakmát állították a fókuszba, és ezen keresztül a filmkészítésről magáról, a mozgóképes illúziók erejéről és hatásáról tettek fel alapvető kérdéseket.

Leitch csak feldobja a labdát, hogy érdemes-e egy filmért kockára tenni egy emberi életét, aztán már nem foglalkozik a válasszal, Richard Rush izgalmasan szabálytalan, excentrikus remekműve, a The Stunt Man viszont már jóval felforgatóbb módon járja körbe azt a problémát, hogy mennyi önfeláldozó gesztust érdemes hozni egy mozgóképért és a rendezőjéért, aki az örökkévalóságot célozza meg.

 

Remek dupla vetítést lehetne tartani az 1980-as és a 2024-es A kaszkadőrből, hiszen a két film párbeszédéből világosan kirajzolódik a hollywoodi rendszer változása. Amíg Rushnál a megalomán rendező az egyértelmű ura a forgatásnak, és egy nagyzoló művészi koncepcióra hivatkozva kénye-kedve szerint manipulálja a stábtagokat (Peter O’Toole alakítása alapján Francis Ford Coppola vagy Michael Cimino is eszünkbe juthat), addig Leitchnél a rendező már inkább egy cserélhető fogaskerék, az igazi hatalom a profitban gondolkodó producernél van.

(Mellékszál, de nagyon hiányzik itthon egy szatirikus vígjáték a magyar filmgyártás mai helyzetéről. Húsz éve már Tóth Barnabás (Terep)Szemléjének, és azóta már teljesen mások a problémák.)

Visszatérve a két kaszkadőrös filmhez, valódi formabontásra így csak Rushnak volt lehetősége, jelenleg annak lehet örülni, hogy vannak olyan jó ízlésű sztárok, mint Gosling és Blunt, akik ha kicsit bolondozni és akciózni szeretnének, ahhoz is olyan átlagon felüli nívójú, szimpatikus produkciót választanak, mint A kaszkadőr. Meg őszintén, csak jó film lehet az, amiben a szereplők egy kellék tomahawkot szorongatva teljes komolysággal idézik Az utolsó mohikánt.