vágáson, nagyon sok minden megfordult a fejemben, hogy hogyan lehetne ezeket a történeteket hiteles és pontos, dramaturgiailag kellően árnyalt, viszont radikális, mindenfajta panelektől mentes struktúrába rendezni. Egy dologban már a kezdetektől biztos voltam, hogy ennek a kislánynak a "közelije" és az utolsó monológja lesz a film vége. Hiszen ez egy nagyon erőteljes és szimbolikus, a film eszenciáját tartalmazó történet. Amiben benne van az egész koszovói helyzet abszurditása, a fájdalomból és az átélt sérülésekből adódó agresszivitás, ezen keresztül ennek a háborúnak a felelőssége, és minden, ami ezzel kapcsolatban csak fölmerülhet... Hogy a halottakat már nem lehet feltámasztani, de az életet tovább kell vinni. És hogy hogyan élik a gyerekek tovább, a mostani Koszovóban az életüket, és egyáltalán: hogyan fognak genetikusan tovább kódolódni a traumák, hát... ezek felől sem nagyon lehetnek kétségeink.