A magyar filmörökségben hatalmas szellemi energia rejlik. Megbocsáthatatlan bűn lenne eltékozolni. Ha a magyar film elfelejti a múltját, a jövőjét is elveszíti; akkor hiába forgatott Szabó és Jancsó, Radványi és Fábri, Szőts és Máriássy, Ranódy és Huszárik, Gertler és Várkonyi, Makk és Bacsó, Gaál és Kósa, Gothár és Tarr, Jeles és Bódy, és mind a többiek, akik a maguk módján merték nézni a világot.

Az egzisztencialista próza, majd a francia és az olasz új hullám nyomán a Megszállottakban jelenik meg először az antihős a magyar filmben, közönyös nagyvárosi kószálóként, flaneur-ként lép be ő is a film történetébe. Kecskéshez hasonló hőst láthattunk korábban is (de Szirtes szeretetteljes humorával és életenergiáival eljátszva sem előtte, sem utána), Benéhez hasonlót még sohasem.

Az Egy őrült éjszaka, az Ékezet és az Egyszeregy rendezőjének, Kardos Ferencnek 1973-ban bemutatott filmje, a Petőfi ’73 bármiféle pozitív vagy negatív felhang nélküli értelemben egyedülálló kísérlet a magyar filmtörténetben. A rendhagyó történelmi filmben – a főcímben közölt felirat szerint – „600 pápai és budapesti diák elképzeli és újraéli Petőfi életét”.

1953-ban fordulat történt a magyar politikában, a reformer Nagy Imre lett a miniszterelnök, és megindult a személyi kultusz és a diktatórikus módszerek lassú, megfontolt, de céltudatos felszámolása. A magyar filmművészet gyorsan reagált a politikában érezhető „enyhülésre”, addig tiltott témák, hangulatok, szellemiség áramlott a szocialista álomgyárrá átalakított, sematikus filmeket ontó filmgyár díszletei közé. Új témát választani azonban mindig könnyebb, mint a stílust megtalálni hozzá. Csakhogy anélkül az új gondolat sem tud igazán új és hiteles lenni. Példa rá A 9-es kórterem.