1963-ban Jack Barton Adkisson, művésznevén Fritz von Erich “profi birkózóként”, azaz pankrátorként keresi kenyerét. Feleségével és fiaival egy lakókocsiban élnek, és oda gurulnak, ahol Jacknek épp meccset kínálnak. A Vaskarom elején a valós von Erich-re egyébként a megszólalásig hasonlító Holt McCallany (a Mindhunterből lehet ismerős, mint az idősebb FBI ügynök) a Dühöngő Bika hangulatát megidéző fekete-fehér jelenetben jobb kezéből karmot formálva lefojtja ellenfelét.

A film elhallgatja ezt a részletet, de Adkisson művészneve azért lett Fritz von Erich, mert a ringbe vaskeresztes zászlóval vonult be, és nácit alakított. Fellépésének lényege a nézők provokálása volt, hiszen amíg antagonistaként püfölte a közönség hőseit, mindig számíthatott annak heves reakcióira, ami a híresség és a stabil megélhetés záloga a pankrációban.

Ugrunk az időben, színt kap a világ. A von Erich-család texasi farmjának falán ott a feszület, a vitrinben a pisztolyok. Jack/Fritz legidősebb fia, Jack Jr. ötévesen meghalt egy tragikus balesetben. Felnőttkort megélt fiai, Kerry (a Mackóból chichagói séfként ismert Jeremy Allen White), Kevin (a bemutatást nem igénylő Zac Efron), David (Harris Dickinson A szomorúság háromszögéből), illetve Mike (Stanley Simons) apjuk nyomdokait követve – és az ő közvetlen, hathatós nyomására – kivétel nélkül a pankrátori pályát választják. (A film történetében nem létező legfiatalabb testvér, Chris mellesleg szintén emellett döntött.)

Első ránézésre a Vaskarom a külsőségek filmje. A ’70-es évek divatját követő ruhák, a ringben viselt zavarbaejtően rövid nadrágok, a Dumb és Dumber-frizurák mind nevetségessé teszik a Fritz felfogásában élet-halál küzdelmet. A férfiasság fokmérője, a pankráció, puszta színjáték: az elvileg egymással ellenséges, publikusan balhézó résztvevők a színfalak mögött előre lebeszélik a küzdelem menetét, majd türelmesen várják, hogy letaglózzák vagy mellberúgják őket, hogy aztán egy perccel később ők ugráljanak ellenfelük fejére a kötelekről. A sztereotipikusan együgyű karakterek mellett néha hívatlan vendégek (terrorista, a résztvevők családtagja, stb) bukkannak fel a ringben. Győztesnek mindig azt fixálják le, aki nagyobb ovációt kap. A von Erich család levédett meccszáró mozdulata, a címadó vaskarom önmagában is hazugság, az áldozat fájdalma megjátszott. Az egyetlen alkalommal, mikor az ismétlődő családi tragédiák által traumatizált Kevin valós erővel alkalmazza a címvédő Ric Flair ellen, és vér folyik, a meccset azonnal megállítják.

A fivérek fizikai megjelenése más szempontból is komikusan hat. A valóságos Kerry von Erich 190 cm volt, Jeremy Allen White pedig mindössze 170, és bár láthatóan mindent megtett, hogy elérje a szerephez illő fizikumot, hatalmas a kontraszt az ő és öccsei, illetve Zac Efron egészen elképesztő testi átalakulása között. Efron már a Baywatchban is tisztességesen ki volt pattintva, de ezúttal egyenesen természetellenes, ahogy kinéz (még jó, mert a von Erich-fiúk köztudottan szteroidhasználók voltak). Az első közeli a vörös, bedurrant izomtömegről minden szónál érzékletesebben mutatja, milyen messzire volt hajlandó elmenni a főszereplő apja szeretetéért.

Mert a történet motorja kétségtelenül a részvétlen, zsarnoki apafigura, akinek szociáldarwinista retorikája (csak a legerősebb él túl, a többi elhullik) a JK Simmons által alakított kegyetlen zenetanár perfekcionizmusát idézi a Whiplashből. Fritz fiatalkorában kudarcott vallott, mint profi amerikai focista, pankrátorként sosem kapott címmeccset, frusztrációit pedig teljesen direkt módon továbbörökíti fiaira. A családi asztalnál reggeli közben sporteredményeik alapján rangsorolja, kit mennyire szeret – bár hangsúlyozza, hogy további sikerek következtében a sorrend bármikor változhat. Amíg nyersz, minden rendben van, tanítja Fritz, ezért a győzelem érdekében minden fizikai és lelki sérülést a szőnyeg alá kell söpörni. „A férfi nem sír” – mondja a fiúknak David temetésén, miután az belső vérzéssel sem ment el orvoshoz, mert apja Japánba küldte turnézni. „Ezt egymást között kell megoldanotok” – mondja Kevinnek, mikor az figyelmezteti, hogy Kerry az öngyilkosságot fontolgatja. A narrátorként is funkcionáló Kevin szerint az átok a von Erich néven ül, miközben a valódi átok maga az apafigura: az ő elvárásai hajszolják fiait önpusztító tendenciákba.

Fritz a toxikus maszkulinitás megtestesülése, Durkin pedig az ő figuráján keresztül bírálja a klasszikus hollywoodi sportfilmek konok sikerorientáltságát. Különösen éles a kontraszt Kevin Rockyt idéző rigorózus edzés-montázsai és a szinte burleszkszerű pankrációmeccsek között. A film üzenete egyértelmű: a Fritz által hangsúlyozott férfiasság, keménység csupán álca, kamu; egy lépéssel hátrébbról nézve komolyanvehetetlen bohózat, sok hűhó semmiért. Az igazi vaskarom pedig a patriarcha szorítása saját családján, amivel elfojtotta egyéniségüket és önkifejezésüket, és érzelmileg megnyomorította őket.

A film ugyanakkor nem csupán dekonstruál, hanem alternatívát is mutat a siker elvakult hajszolása helyett: az érdek nélküli szeretetet. A harmonikus családi jelenetek közös jellemzője az apa hiánya. A fiúk nyilvánvalóan akkor a legboldogabbak, amikor csak maguk vannak. A film egyik legérdekesebb jelenete, mikor Kevin elképzeli, ahogy halott testvérei a túlvilágon egy képeslapra illő giccses folyóparton csónakáznak, még a kis Jack Jr. is ott van, ötévesen, mint amennyi halálakor volt. Ez a fantáziajelenet elegánsan végigkíséri a kissé egyszerű, de mindenek felett szeretetteljes és törődő Kevin gondolatmenetét. Ő az egyetlen, aki képes felismerni apja hibáit és szembeszálni vele, jutalma pedig, hogy újrakezdheti tőle függetlenül, saját családjával. A zárójelenetek a Fritztől örökölt elfojtások feloldását, a generációs traumák megtörésének lehetőségét jelenítik meg.

 

Efelől válik értelmezhetővé a film képi világának giccsessége, ami annál is szembetűnőbb, hogy Erdély Mátyás, a Saul fia operatőrének műve. Mint maga a pankráció, a naplemente is túlzó, túltolt, de ennek következtében a giccs is idézőjelbe kerül, ironikussá válik, és megszűnik zavaró esztétikai hiba lenni.

A Vaskarom jól strukturált, klasszikus hollywoodi mintát követő anti-sportfilm, tele remek alakításokkal, fontos és közérthető mondanivalóval. Mégis hiányzik belőle valami ahhoz, hogy igazán emlékezetessé váljon. Talán az üzenet árnyalására, esetleg valami kockázatvállalásra, vagy erőteljesebb karakterekre és dialógusokra lett volna szükség, hogy felnőjön azokhoz a filmekhez például a Rockyhoz , melyekkel vitába száll. Tipikusan egy olyan mű, amit nem szentségtörés pontozni: 7/10.

A Vaskarom március 21. óta látható a mozikban.