Ha minden élőlénnyel törődni akarsz, nem sokáig fogod itt húzni”– hangzik el a kétes intelem rögtön a film elején, miközben kibomlik a szemünk előtt a kiábrándult Samet (Deniz Celiloglu) helyenként szinte parodisztikusan mogorva alakja – egy olyan tanáré, aki sejthetően rögtön a pályája legelejétől totálisan ki van égve.

A török slow cinema vezéralakja, Nuri Bilge Ceylan filmjeiből már ismerős lehet ez a vigasztalan anatóliai táj, melynek lakói, köztük Samet hírből sem ismerik a korrektség fogalmát és a gyerekjogokat, ösztönösen követik viszont a hétköznapi korrupció és a banális egzisztenciális gyötrelmek hívását. Sametnek mintha korábban soha senki nem említette volna, hogy nem tanácsos a belső feszültségeit a tanítványaira zúdítani, vagy hogy bajba keveredhet, ha négyszemközti találkozásaik alkalmával kétes ajándékokkal halmozza el az osztályába járó diáklányt, így meg sem fordul a fejében, hogy a látszathoz képest valóban ártalmatlannak mondható kis gesztusok mekkora bonyodalmat okozhatnak.

A férfi csehovi hangulatban – rembrandti fények közt, gyakran narancssárgásra-barnásra világítva – áhítozik a nagyvárosi élet után, és azt vallja, egy isten háta mögötti helyen nincs esély, hogy az álmainkat megvalósítsuk. A korban hozzá illő, ám jóval bizakodóbb, körvonalazott jövőképpel rendelkező Nuray egy közeli iskolában szintén rajzot tanít. (A nőt alakító Merve Dizdar a szerepért a legjobb női alakítás díját nyerte el a tavalyi Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon.) Ami Samet számára egy tantárgy, az Nuraynak maga az élet: szabadidejében is rajzol, a képekről való gondolkodás elfoglalja a hétköznapjait, és bár tragikus körülmények között elveszítette egyik lábát, nagyon határozott léptekkel megy előre. Látszólag ugyanaz a sorsa, mint kollégájának, mégis másfelé tartanak.


Ezeket a figurákat a film az egyik pillanatban még mitikus alakká tágítja, a másikban visszarántja a legszimplább hétköznapi kisrealizmus talajára , miközben Nuray társadalmi átalakulás után vágyó, tetteket is megkockáztató alakját a mindig csak a pálya szélén tétlenül okoskodó Sametével veti össze. Ehhez adódik hozzá a kettőjük között érzékelhető leheletfinom romantikus kapcsolat, melyről egyszerre érezzük, hogy életképtelen, de törvényszerűen be fog teljesülni. A történet minden szálán feltűnő ambivalencia nyilvánul meg a két szereplő által készített képek stílusán is: a film több pontján felbukkannak Samet hiperrealista portréfotói a környék társadalmi archetípusokat megtestesítő lakóiról, Nuray bensőséges otthonának falain lógó alkotásai viszont játékosak, bonyolultak és szenvedélyesek. Mindkettőjüket az önkifejezés vágya hajtja, belső viszonyulásuk azonban merőben különbözik.

Ugyan a több mint három órás játékidő utolsó harmadában egy szerelmi háromszög drámai történetévé sűrűsödik az elbeszélés, mindvégig világos, hogy sokkal súlyosabb emberi kérdésekről szól a film, mely messze túlmutat az iskolai közeg modellszerű, zárt helyzetté alakításán, a parabolán, sőt, a meditatív stílus divatján is. Az Elszáradt füvekről Nuri Bilge Ceylan kilencedik nagyjátékfilmje, melynél, mint ahogyan a korábbi alkotásainál is (Messze, Három majom, Téli álom), a legfontosabb formai törekvései a látvány kiszélesítésére, a tempó lelassítására és a hossz növelésére irányulnak, és ugyan a társadalmi kérdések mindvégig a levegőben vannak, a filmhez nem társul sem szociografikus, sem parabolisztikus szemléletmód.

A slow cinema vezéregyéniségeinek sorában, Tarr Béla, Tsai Ming-liang és Apichatpong Weerasethakul mellett haladó Nuri Bilge Ceylan stílusa inkább filozofikus, szereplőit is felváltva foglalkoztatják ideológiai jellegű és filozófiai kérdések. Hová tartozol? Miként határozod meg magad? – egy pohár bor felett effajta kérdéseket szegeznek egymásnak a szereplők, és a rendező dialógusokból építkező filmnyelvén elmondva ezek a kérdések egyszerre tűnnek profánnak és költőinek. Ahogyan a slow cinema legtöbb filmje, az Elszáradt füvekről sem attól érdekes, amit mond, hanem ahogyan mondja.



De van a filmnek egy másik, szűkebb kontextusa is, hiszen az elmúlt években világszerte egyre látványosabban felbukkanó tanárfilmek sorába is illeszkedik. Ahogyan itthon Reisz Gábor (Magyarázat mindenre) és Moldovai Katalin (Elfogy a levegő), úgy többek közt a japán Koreeda Hirokazu (Szörnyeteg), az osztrák Jessica Hausner (Club Zero), a német İlker Çatak (A tanári szoba) is iskolai közegbe helyezte friss filmjének hőseit. De a többieknél látható, krízisbe jutott tanár-figurák messze elmaradnak Samet mögött reményvesztettségben, és a történet filozofikussá tágítása, kompromisszumokat nem ismerő stílusa miatt is különbözik az Elszáradt füvekről a felsorolt filmektől, és úgy általánosságban, a tanárfilmek többségétől. „Minek választottuk ezt a rohadt hivatást?­” – teszi fel a kérdést Samet, mely mögött már nem egy karrierválságba jutott, mégis mélyen elhivatott oktató áll: egy teljes élethelyzetéből mélyen elvágyódó férfi segélykiáltása ez. Így az alapprobléma azonos ugyan a tanárfilmekével, de létdrámává tágul.

Samet az egyik pillanatban még adományba kapott ruhaneműt oszt a gyerekeknek, a másikban – szimbolikus téma: – a perspektíva fogalmát próbálja ismertetni nekik. Természetesen egy percig sem bízik abban, hogy a hallgatóságból bárki is felfogja majd, amit tanítani szeretne, és a keserűségtől felhergelve a gyerekek arcába köpi, hogy senki nem lesz közülük művész, mindannyian kétkezi munkásokként végzik. Ahogyan a saját iskolai konfliktusát maga Samet is egyre nagyobb távlatból szemléli, úgy jut el az iskolai botránytól a társadalmi egyenlőtlenségek felett érzett fájdalmán át az univerzális szenvedéstörténetig Nuri Bilge Ceylan, és talán pont ez, a látómező szélesítése az, amitől az Elszáradt füvekről a tavalyi filmtermés egyik legigézőbb darabja.

A film április 18-tól a hazai mozikban is látható, a Mozinet forgalmazásában.