Kaleidoszkóp

A sírásó

Kardos Sándor évekkel ezelőtt különös kísérletbe kezdett, melynek eredményét 2005-ben, a 36. Magyar Filmszemlén mutatta be a közönségnek. A Résfilm az öt évvel ezelőtti megmérettetésen elnyerte a kisjátékfilm kategória fődíját, idén a rendező már a nagyjátékfilm kategóriában versenyez azonos technikával készült filmjével, A sírásóval.

Életem egyik legkülönlegesebb moziélménye volt, amikor a 2005-ös Inforg napon megnéztem a Résfilmet (idekattintva most be lehet pótolni). Csak azt tudtam róla, hogy az alkotók – rendezőtől a producerig – a körmüket rágják a régi Toldi mozi előterében, hogy a közönség miként fogadja majd a produkciót. Kardos Sándor operatőr ugyanis kitalált egy új technikát: célfotó-kamerával rögzített felvételekből készített filmet. Ez az eljárás valami egészen különleges, nehezen körülírható látványvilágot teremtett: a képek balról jobbra, vízszintes irányban haladva követték egymást, a figurák megnyúltak, megduplázódtak, tükröződtek; a tér elnyúlt azáltal, hogy a pillanat kitágult. A vásznon pergő képek teljesen felülírták mindazt, amit mozgóképes gondolkodásunk evolúciója során – a Lumiére-fivérektől napjainkig – megszoktunk.

Elnyúlt tér, kitágult pillanat

A létrejövő alkotás valahol a film és a képzőművészet határán egyensúlyozott, csodálatos képei ellenére azonban a rendező nem mondott le arról, hogy történetet meséljen. A Résfilm egy japán novellát – A vihar kapujában alapanyagát is író Akutagava Rjúnoszuke A zsebkendő című műve – választott narratív keretnek; a kosztümös történet otthonos közeget jelentett a kísérletnek: a visszafogott, elfojtott érzelmeket felvonultató sztori és a szürreális látvány nem ellen-, hanem feltételezték egymást. Azt gondoltam, ez egyszeri és megismételhetetlen. A japán kultúra misztikus finomsága, nemcsak a külső narrációval elhangzó lágy irodalmi anyagból, hanem a csodálatosan megkomponált képekből is sugárzott. A Résfilm a maga tizenkilenc percével remekmű.

Ezek után persze, hogy félve ültem be A sírásóra. Nem tudtam, működik-e ez a koncepció egészestés kivitelben (most nem 19 percről, hanem 85-ről van szó), nem tudtam, illik-e ehhez a technikához más történet és más közeg, mint a japán, és legfőképpen szimplán nem tudtam, hogy megismételhető-e a bravúr.

Jelentem: igen.

A sírásó nem könnyű film, mert a különleges filmnyelvi eljárás nagyon leterheli az érzékszerveket, ami egy idő után (úgy a film háromnegyedénél) megnehezíti a befogadást és a koncentrálást, de ólomsúlya ellenére a film egy percre sem válik unalmassá vagy érdektelenné. Csak faljuk és faljuk az újabbnál újabb képeket, a véletlenszerűnek tűnő, de nagyon is tudatosan komponált beállításokat, mint mikor gyerekkorunkban kaleidoszkópba néztünk, és nem tudtunk betelni a varázzsal.

A sírásó azért is különleges film, mert legalább annyira véletlenszerű, mint amennyire tudatos. A realitás érzetét felkeltő hagyományos kamera igyekszik egy az egyben leképezni a valóságot, vagy legalábbis azt a szeletét, amit befog, itt azonban a legtudatosabb kompozíció mellett is véletlenszerű a létrejövő kép: az arc torzulásait, az elfolyó gesztusokat nem lehet előre kiszámítani. De amit ki lehet, azt a rendező kiszámítja: a színek és a fények, az előtér és a háttér, a díszlet és a jelmez precízen komponált a látvány érdekében. Míg a Résfilmben leginkább belsőben, A sírásóban a rendező szinte végig külsőben forgat: utca, park, tengerpart, sírkert a jelenetek helyszíne. Ezek a világos, természetes terek megváltoztatják a film hangulatát, igazodva a megváltozott irodalmi alapanyaghoz. (Kardos Sándor ezúttal Rilkét adaptál – ismét kosztümös a közeg, de a konkrét történetet most sem érdemes elmesélni.) Az irodalmi szöveget külső narrációként halljuk mindvégig (Törőcsik Mari hangján), de annak ellenére, hogy a hanghatás és a képi hatás szétválik, mégis egységet alkot.

A sírásóban tartalom és forma újfent tökéletes összhangban van, hiszen a pillanatot kimerevítő és szétnyújtó eljárással a film vizuálisan is az elmúlásra reflektál, miközben az elhangzó történet is erről szól. A bravúr tehát megismétlődött. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szépet akar látni, hogy nézze meg Kardos Sándor filmjét, amíg teheti, mert moziban nem biztos, hogy találkozhatunk majd vele. Hiszen ahhoz nem csak produceri, hanem forgalmazói bátorság is szükségeltetik.