Messze Hrabaltól
Bunkerember
Zsigmond Dezső munkájának alapja a kocsordi atombunkerről és építőjéről 1996-ban készített dokumentumfilm, a Nem akarják irigyelni a holtakat. Mátyás Péter kritikája.
„Őrülten születünk mindannyian. Néhányan végi őrültek maradnak.” A Bunkerembert nézvén talán Beckett Godot-ra várva című drámájának híres sorai is eszünkbe juthatnak, ám az abszurd mesterével szemben ebben a filmben a groteszk érzés és a filozofikus gondolkodás beköszönő és gyorsan távozó vendégek csupán. Az elmélet, ami kiolvasható Zsigmond Dezső új dolgozatából sokkal szerényebb és szimplább, és nemcsak Becketthez képest.
A történet az 1970-es és 80-as évek fordulóján indul. Hősünk, Árpi a helyi termelőszövetkezetben disznógondozóként dolgozik. Egy házassági ceremónia közepébe csöppenünk, ahol várandós felesége éppen a nászútról és egy új családi házról ábrándozik. Árpi azonban hallani sem akar ezekről, csak régi terve foglalkoztatja. Atomtámadástól és világégéstől tartva elhatározza, hogy egy bombabiztos bunkert épít, ahova majd visszavonulhat szeretteivel, barátaival. A fegyverkezési versennyel és az atomkísérletekkel kapcsolatos hírek ismétlődésének hatására félelme rögeszmévé fokozódik, miközben éjt nappallá téve serénykedik a másfél méter vastagságú betonból emelt, piramisszerű monstrumának létrehozásában. Felesége újszülött fiával együtt elhagyja, a falu pedig csak a különc, furcsa csodabogarat látja benne. Évek telnek el közben, fia lassanként iskolás korba lép, amikor a csernobili tragédia megrázza a világot, újabb lökést adva megszállottságának. Pénzt és paripát nem kímélve, ha kell, a szeméttelepen guberálva, a végsőkig kimerülve építi bunkerét.
Zsigmond Dezső munkájának alapjául ezúttal egy korábbi dokumentumfilmje, az 1996-ban készített Nem akarják irigyelni a holtakat szolgált, ami a kocsordi atombunkerről és építőjéről, Fogarasi Árpádról szólt. A dokumentarista eszközöket most a fikció váltja fel. A Bunkerember deklarált célja, hogy Árpi őrültségét a falusiak nem kevésbé őrült mini portréi ellensúlyozzák, hogy az egyik őrültség kioltsa a másikat. Árpi tébolyába így több elhivatottság szorulna, mint a hitehagyott falusiak kocsmázásába. A társadalmi körkép felfestése azonban hézagos és elnagyolt, a kocsmai karakterek, az após és anyós háza, a vasutas házaspár vagy a fodrászüzlet figurái egyszerű vidéki parasztemberek. Nagyon is józanok Árpihoz képest, aki viszont már génjeiben hordozza őrültségét, gondoljunk csak az esküvőjén talicskával megjelenő, később kórházba szállított, majd onnan elszökő, magányosan bolyongó apjára. Árpi megszállottságának, hitének akkor lehetne súlya, ha a rendezés szembe fordítaná ezt a kései kádárizmus kilátástalanságával és illúziótlanságával. A társadalmi ábrázolása azonban csírájában elhal, hiányában Árpi kálváriája nem több egy beteg, frusztrált személyiség magánszámánál. Hiába a sok vér és verejték, hiába a rögeszmés magányához társul szegődött Manyika önfeláldozása, az egész történet csak egy klinikai eset lesz, ami szánalmat kelt. A befejezetlen bunker pedig nem metafora, csupán turista látványosságul szolgáló torzó.
A film stílusa a groteszk és a drámai között ingázik, kénytelen-kelletlen teret engedve az utóbbinak. A komikum ugyanis jószerivel két jelenetre korlátozódik, az egyikben a kékre festett frizurára utalunk, míg a másikban a hajcsavaróktól meggyulladó hajat alkohollal véletlenül meglocsoló fodrásznő alakjára gondolunk. A vidéki emberek csetlő-botló, a nevetéstől könnybe lábadó hrabali és menzeli világát azonban nem sikerült megidézni. A groteszk helyett viszont a hétköznapi valóság realizmusa dominál. Az építkezés egyes fázisainak, a munkafolyamatok aprólékos ábrázolásának képei viszont indokolatlanul hosszúak, kopogóssá teszik az elbeszélést. Innen kellene kinőnie a drámának, modern korunk Kőműves Kelemenje akarva-akaratlanul emberi sorsokat falaz bele bunkerébe. A végén az építész még szignálja a művét úgy, hogy ránk mosolyog az öröklét felől. A néző azonban nem feledi, hogy ez csak egy torzó, nem pedig költészet, amire emlékezni kellene.
